A Pécsi Magyar Királyi Állami Főreáliskola Értesítője az 1885-6-ik tanévről
13 ténelmi korszakban folytonosan előremenő volt. Ezen állítás oly alapigazság, mely az ethnologiai kutatásnak sarkalatos törvénye gyanánt tekintendő. Hasonló értelemben nyilatkozik a nagy nevű Haeckel is, ki az emberiség művelődését természettudományi szempontból vizsgálja: „Az emberiség történelmében — úgymond — második nagy alaptörvény gyanánt a haladásnak és tökéletesedésnek törvénye lép elénk. Nagyban és egészben véve az emberiségnek történelme nem egyéb, mint előremenő fejlődésének története. Igaz ugyan, hogy mindenütt és minden időben hanyatlás is előfordul, de csak kicsiben és csak egyes törzseknél; igaz ugyan, hogy itt-ott a haladás ferde pályákra is lép, melyek csak egyoldalú és külső tökéletesedés felé vezetnek és a belső s becsesebb tökéletesedésnek magasabb czéljaitól jobban és jobban eltávoznak. Ámde nagyban és egészben véve az egész emberiség fejlődése folyton előremenő, a mennyiben az ember mindjobban távozik vad őseitől és mindjobban közeledik ideális czélpontjához.“*) A mai induktiv természettudománynak egyik alapeszméjét képezi azon tantétel, hogy a természetben folytonos haladás, az organisatiók szakadatlan fejlődése uralkodik, habár tagadhatatlan, hogy a szervezetekben külső okok behatása nélkül is némelykor hanyatlás, helyesebben visszaesés, atavismus észlelhető. A természet törvényei állandók s igy okvetlenül kell, hogy az anyagi élethez hasonlóan a szellemi élet, azaz a műveltség is szakadatlan emelkedjék, habár az anyagi élet atavismusához hasonlóan a szellemi életben is lehetnek visszaesések régi állapotokba. Ez az egyedüli helyes felfogás, s ezt az induktiv bölcselőnek el kell fogadnia; oly igazság ez, mely egyedül lehetséges tudományos alapja a kultur-történelmi kutatásoknak. Vannak ethnologusok, kik elismerik ugyan, hogy az ember kiemelked- hetik a vadság állapotából, de ezen művelődést nem tekintik a szabad elhatározás következményének, hanem külső kényszernek. Szerintök tehát az ember szabad akaratából nem léphet a haladás pályájára. Még a hírneves Niebuhr is azon véleményen volt, midőn azt állította, hogy nem lehet egyetlen-egy példáját sem mutatni annak, hogy valódi vad nép önmagától, kívülről jövő kényszerítő behatás nélkül kulturállapotba átment volna, „Nincs ok, úgymond Whately (Lubbockuak s egyáltalában a haladás elméletének egyik ellenzője) is, mely feljogosítana annak feltevésére, hogy az emberi társadalom valaha idegen segély hozzájárulása nélkül a teljes vadságból oly állapotba emelkedett vagy emelkedhetett, mely a czivilizaczió elnevezést megérdemelné. Az ember eredetileg nem volt vad. Ha valamely társadalom saját erejéből halad, akkor mindenesetre oly állapotból indult ki, mely magasan állt a valódi vadság fölött, mert ezen utóbbiból, úgy látszik, az emberek soha sem emelkedhettek ki saját erejökből és most sem tehetik ... Ha az egész emberiség, vagy annak egy része képes volna az önművelődésre, akkor joggal várhatnék, hogy ezen *) E. Haeckel: Natürliche Schöpfungsgeschichte. 1868. 220. 1.
