A Pécsi Magyar Királyi Állami Főreáliskola Értesítője az 1884-5-ik tanévről
8 Ennyire csalódva reményében, nem csoda, ha oly hamar a honvágy szállta meg s hogy e szavakra fakad: „Wie fern, wie fern o Vaterland, Bist du mir nun zurück!“ A Niagara-zuhatag megtekintése után visszatért 1833-ban, junius havában. Megható volt a lelkesedés, melylyel visszaérkezése alkalmával fogadtatott. Barátai, ismerősei mint korának legünnepeltebb költőjét üdvözölték.*) Távolléte alatt költeményei a legszélesebb körökben terjedtek el és méltán! Egy uj, hatalmas géniusz nyilatkozik ezekben. Nyelvezetének rhytmusa és jóhangzása; a gondolatok mélysége és gazdagsága ; a meglepő és élethű képeknek plasztikai szemléltetése: ritka költőben egyesültek oly összhang- zóan, mint benne. S kivált azon müvei, melyekben a magyar Alföldet írja le, hervadhatatlan virágait képezendik költészetének. Ezekkel nem csak a német, hanem az összes lantos költészetet gazdagította. Hadd álljanak itt e költeményekre vonatkozólag Grün Anasztáznak szép szavai: „Itt Lenau a mély érzelmű szeretetre méltó szenvedő, kinek szenvedései saját fájdalmas élményeiből keletkezve a hallgatóra ellenállhatatlan vonzerőt gyakorolnak. Nagyobbat, költőileg hatalmasabbat talán megénekelt Lenau későbbi nagyobb müveiben; de költőileg szebbet, emberileg nemesebbet, művészileg tökéletesebbet bizonyára soha.“ Örömét, visszaérkezése fölött, a következő kis költemény tanúsítja: „Wie doch dünkte mir die Fahrt so lang, 0 wie sehnt’ ich mich zurück so bang, Aus der weiten, fremden Meereswüste Nach der lieben, fernen Heimatküste. Endlich winkte das ersehnte Land, Jubelnd sprang ich an den theuren Strand, Und als wiedergrüne Jugendträume Grössten mich die heimatlichen Bäume. Hold und süssverwandt, wie nie zuvor, Klang das Lied der Vögel an mein Ohr: Gerne, nach so schmerzlichen Vermissen, Hätt’ ich jeden Stein an’s Herz gerissen.“ Lenau most harminczegy éves volt és birtokában szép ismereteknek^ Bemélhető volt tehát, hogy végre valahára biztos pályát keres. Szándékozott is *) Schurz nevű sógorához ezeket irta Becsbe: Meine kühnsten Hoffnungen dér Dichterehre hab1 ich übertroffen gefunden: meine bescheidensten Wünsche des Menschenglückesy seh! ich wohl, sind unerreichbar. Ich fühle nämlich manchmal sehr deutlich, dass man doch Weib und Kind haben müsse, um glücklich zu sein; das ist für mich verloren
