A Pécsi Magyar Királyi Állami Főreáliskola Értesítője az 1884-5-ik tanévről
17 nem-e hazájától akarják megfosztani e szegény népet s a haza nem-e p o- gány és keresztény előtt ugyanaz, t. i. azon föld, melyben ősei nyu- gosznak ? És vájjon az eszkimó kevesebbre tartja jégfedte mezőit, mint mi czivilizált népek zöld virányainkat ? — Méltán kiálthatott fel tehát az indus, hogy : átok a fehérekre ! De lássuk a költeményt. Vihar van. Három indus közéig a Niagarához. Ezüst hajszálak borítják az egyiknek fejét; kettő még ifjúi erejének teljében díszeleg. És nézi az öreg a két ifjút, deli magzatjait s eszébe jut a roppant szenvedés, mely életét dúlta; szemeiből villámok szikráznak. Jól tudja, hogy a sápadt arczok délczeg fiaival sem tesznek kivételt, hogy ők is csak a végpusztulásnak nézhetnek elébe s fájdalom telt dühvei e szavakra fakad: „Fluch den Weissen! ihren letzten Spuren! Hundert Flüche jedem Felsenriffe Das sie nicht hat in den Grund geschmettert!“ Tovább tűnődik gyermekei sorsán s inkább meghalni kész, semhogy a fehér ember rabszolgája legyen: „Kommt ihr Kinder, kommt wir wollen sterben!“ igy hivja fel halálra két fiát, kik atyjuktól tanultak: meghalni a hazáért. Már a Niagara zuhataga felett látjuk lebegni a kisded kánoét s a három férfiú elvetvén magától az evezőlapátot imára nyílnak meg ajkaik — a végső imára. Pehelyként ragadják a hullámok a könnyű ladikot és csak az ég dörgése múlja felül a Niagara rettentő zúgását. Most egy villámcsapás világitja meg a jelenetet. A három „pogány“ összeölelkezik, végbucsut mondanak egymásnak, az ár magával sodorja a kánoét és csak a még dühösebben felcsapó hullámok adják tudtunkra, hogy a három indus nem létezik többé. Mennyi érzés, mily magasztos eszme egy kis költeményben. A költő nem a phantasiából merité e tárgyát. A tényt, a legelszomo- ritóbb tényt festi itt. Mert tény az, hogy a bevándorlottak a legnagyobb kegyetlenséggel bántak a semmi rosszat nem sejtő indusokkal s őket foglyaikká, majd rabszolgáikká tevék; tény az továbbá, hogy mindenöket elsajátítván, őket a messze nyugotra vonulni kénytelenitették; tény végre, hogy az egyes törzseket egymás ellen harczra láziták s a „tüzes viz“ behozatalával őket teljesen megsemmisítették. Méltán megénekelheté tehát Lenau e nyomom viszonyokat s nem lett volna költő a szó nemesebb értelmében, ha az elnyomott emberiség mellett szavát nem hangoztatja. Jegyezzük még meg, hogy e költemény 1832. körül látott először napvilágot s térjünk át egy más irányú műre, hogy annál tisztábban tűnjék fel előttünk lantosunk sokoldalúsága. Lássuk pl. az „Am Grabe Hölty’s* czimű kis panaszdalt. 3
