A Pécsi Magyar Királyi Állami Főreáliskola Értesítője az 1884-5-ik tanévről
14 „Du geleitest mich durch’s Leben, Sinnende Melancholie! Mag mein Stern sich strahlend heben, Mag er sinken — weichest nie!“ mert valóban, el nem hagyd őt e melancholia egész életében, mig végre az őrültség megrázó jajkiáltásában tört ki. Térjünk már most át Lenau költői műveinek méltatására. Ezek legegyszerűbben kisebb és nagyobb müvekre oszthatók. Kisebb költeményeit ő maga osztotta külön csoportokba, és pedig: Sehnsucht, Schilflieder, Erinnerung, Frühling, Herbst, Heidebilder, Polenlieder. Továbbá: Oden, Reiseblätter, Atlantica, Leben und Traum, Gestalten, Liebesklänge, Sonette és Vermischte Gedichte. Mindezek, mint már többnyire czimük is mutatja, részint az érzeményes lyra körébe tartoznak, részint többé-kevésbbé a reflexio lyrájához. Nagyobb elbeszélő költeményei: Klara Herbert, (ro- máncz-kör.) Die Marionetten, Anna, Mischka, Johannes Ziska, Don Juan, Faust, Suvonarola és Die Albingenser.*) Költeményeinek tárgyát a természet szépségeinek dicsőítése, az elvesztett hit fölött kesergő panasz, a boldogtalan szerelem, meg- hasonlás és a halál vágy képezi. A természet ezerféle szépségeit felölelő dalaiban: képekben annyira dúekodó, felfogásában oly sajátszerűséget árul el, hogy bátran mondhatjuk, miszerint csak kevesen közelítették meg költőnket e téren, jóllehet fájdalma itt is fel-feltünedezik. Panasza az elvesztett hit fölött, oly mélyen megrázó, hogy szinte azt hiszszük, miszerint a férfiú sem mondott le hitéről, különben nem fakadnának ajkai panaszra. Szerelmi dalaiban méltán kesereg a boldogtalanságon, mely életét minden léptein követé. S mindezeket tetőzi a halálvágy, mely untalan előtérbe lép minden műveiben, mintha csak előre látná a veszélyt, mely sötét szárnyaival feje fölött lebeg. És e keserű fájdalom, melylyel legtöbb költeményében találkozunk, nem szineskedés volt, vagy hazug érzelem, minőt pl. Heine nál találunk, hanem saját énjének a kifolyása, mely megsemmisité lelkét, megtörő szivét, tönkre tévé egész valóját. 0 valóban érzó azt, amit megénekelt s minden dal egy-egy csep vére volt szivének. De nagy Lenau különösen azon költeményeiben, melyekben a magyar pusztai életet rajzolja. Szükebb értelemben vett hazája oly mély benyomást gyakorolt az ifjú kedélyre, hogy mint férfiú sem tudá az egyszerű de békés; a csendes de kedély temelő pusztai életet feledni. Látni fogjuk ezt alább egykét kisebb művének taglalásánál. Nem kevésbbé költő ő, midőn tágabb értelemben vett hazájának egyes képeit írja le s megható végtére azon költeményeiben, melyekben a más népek szerencsétlenségét festi, pl. a lengyel nemzetét, az indusok sorsát. '■) E tanulmány szűk keretében csak e három Utóbbiról lesz szó.
