A Pécsi Magyar Királyi Állami Főreáliskola Értesítője az 1884-5-ik tanévről

— 13 —

majdnem imádással vették őt körül, cl mégsem volt képes szabadulni a sötét démontól, mely mindég jobban és jobban fonta körűié hálóját. E démon űzte őt szüntelen egyik városból a másikba, egyik barátjától a másikhoz.

Juttassuk végre emlékezetünkbe a már fentebb elmondott szavakat, •hogy t. i. a téboly örökölhető és meglesznek fejtve előttünk Lenau tébolyának okai.

Ki volt Lenau atyja ? Egy delitermetű, vitéz katonatiszt, ki jól tudja megülni paripáját, ki bátor tekintetével nem egy leány szivében ébresztett 'Vonzalmat saját énje iránt; ki barátai körében hangadó szerepet játszók és ki nem igen számlálta a jövő napokat.

Ha dúsgazdagnak születik, talán az ország legjobb katonája válik belőle; de igy, csekély jövedelmére utalva, e jövedelmét csakhamar elpazarolta s midőn e miatt katonai pályáját elhagyni kénytelen, nem érez magában erőt a sorssal katona módra szembe szállani, gyáván megadja magát és lesz belőle közönséges nyomorék, ki koldusbotra juttatván családját, csak akkor tér vissza ennek körébe, midőn lelkének tüze már teljesen kiégett, teste pedig a végfeloszlás felé közeledők.

Nemde excentrikus ember, mint mondani szokták ? És vájjon az excen- trizálás nem-e mindenkor előjele a bekövetkezhető tébolynak, sőt nem-e már magában véve is a tébolynak egy neme ? Hiszen már a haragot is tébolynak nevezi Seneca.*) Alig hiszem tehát, bogy tévedek, midőn azt mondom, miszerint költőnk már atyjától öröklé a tébolyt és hogy a téboly, mely az öregebb Lenauban, illetőleg Niembschben, alantabb fokú lévén — benne már testi erejének gyors hanyatlása miatt sem fejlődhetett ki teljesen — a fiúban jött felszínre s igy teljesedtek az irás szavai: „Megbüntetem az apákat az ő fiaikban.“

Kevés ember van talán, ki annyira vágyott a tiszta boldogság élvezete után, mint Lenau, s ki oly kevéssé részesült annak áldásaiban. Mint ifjú, egyik pályáról a másikra megy át, azt hívén, hogy i 11 fogja kielégíthetni tudvágyát — és végre határozott életpálya nélkül marad; mint férfiú anyagi ügyeit óhajtá rendezni s a szabadság üde levegőjét színi s kivándorol idegen világba — és megcsalatva s csalódva tér vissza. Majd a családi tűzhely melege után vágyva mindent elkövet, hogy czélját elérje és midőn már-már azt hiszi, hogy lesznek napjai, melyeken a tél örökös köde eloszlik: jegyesét az őt látogatót, nem bocsátják elébe, nehogy e jelenet még jobban felizgassa a — megtébolyodottat. Talán volt is sejtelme e megdöbbentőleg tragikus végről, midőn mondá:

*) „ Ut autem scias, non esse sanos, quos ira possedit, ipsum illorum habitum intuere. Nam ut furentium certa indicia sunt, audax et minax vultus, tristis frons, torra facies, citatus gradus, inquietae manus, color versus, crebra et vehementius acta suspiria: ita irascen- tium eadem signa sunt.u Seneca de ira ad Novatum lib. I. cap. 1.