A Pécsi Magyar Királyi Állami Főreáliskola Értesítője az 1884-5-ik tanévről

10

Vágyókkal s mely fenneketleunek tűnik fel. E kígyók lelkének folytonosan hangzó kétkedései s a feneketlen mélység; szomorú létének bizonytalan jövője.

Szeptember 15-én elhagyja Bécset s Frankfurtba utazik megülni lakodalmát. Útjában megváltoztatja tervét és Stuttgartba megy, hogy ott, előbb említett czégnél tőkéjének kamatozását kieszközölje, mi azonban a czég egyik társának távolléte miatt meg nem történhetett. E folytonos izgatottság miatt szélhüdés érte s e borzasztó állapotáról következőleg szól egyik levelében: „Letzten Sonntag sass ich mit Reiubeck am Frühstück. Da fiel mir plötzlich das ganze Gewicht meiner Lage ans Herz. Ich sprang auf mit einem Geschrei des höchsten Zorns und Kummers, und im gleichen Augenblick fühlte ich einen Riss durch mein Gesicht. Ich ging an den Spiegel, sah meinen linken Mundwinkel in die Höhe gezerrt und die rechte Wange war total starr und gelähmt bis ans Ohr.“

így múlt el október első fele, javulás, majd ismét roszabblét közt. 16-án ezeket Írja egy udvari tanácsos leányához intézett levelében: „0 theuerste Sophie, was haben Sie mir heute für liebe, erquickende, beruhigende, stärkende, balsamische Briefe geschrieben! Ich habe mich gestern Abend mit dem Gefühle meiner Gebrechlichkeit zu Bette gelegt und konnte lange nicht einschlafen. Da erhob sich mein gebeugtes Herz zu meinem Gott im inbrünstigen Gebet um Hülfe und Segen. Ich lag lange zu seinen Füssen und ich fühlte, wie er mich langsam und linde erhob und an seinen Herzen ruhig und selig weinen liess, wie ich in diesem Augenblicke ihm und Dir, liebe Freudin, Thräneu des Dankes weine —“ s néhány órával e sorok írása után elfödte szellemét a sötétség angyala!

Elképzelhetjük a fájdalmat, melyet választottja érzett, midőn 19-kén Stuttgartba érkezvén, véletlenül az újságból tudja meg, hogy jegyese — megörült. A hir, hogy Németország nagy lantosa a téboly sötét hatalmába esett, minden irányban borzalmasan, szivszaggatóan terjedett. Orvosai Win- nenthalba vitték, hol harmadfél évig volt ápolás alatt, mely idő azonban, habár olykor tiszta pillanatai is voltak, nem tudott segíteni a boldogtalan sorsán. E gyógyítás hasztalan kísérlete után Döblingbe (Bécs mellett) vitetett s itt teljes három évet élt — halottan. Róla is elmondhatjuk egyik költeményének szavait, hogy:

„Da steht der Irre bleich und stumm, den Blick,

Das bitt’re Lächeln auf den Mond gerichtet;

Es prallt das Mondlicht scheu vor ihm zurück Und scheu der Wind an ihm vorüber flüchtet.

Starrt so des Wahusins Auge wild hinauf Zum stillen, klaren, ewiggleichen Frieden,

Mit dem die Sterne wandeln ihren Lauf;

Ein Anblick ist’s, der traurigsten hieniden.“