A Pécsi Magyar Királyi Állami Főreáliskola Évi Értesítője az 1883-84. tanév végén
— 17 — Mennyi büverővel ragadják a gyermeket egy szebb világba a népmesék! Mennyi életerőt, frisseséget kölcsönöznek a szellemnek ; mennyi törekvés csiráját ültetik ezek át leikébe! Mennyi jellemmel, érzés és gondolkozásmóddal ismerteti meg a királyok, hősök, tündérek ragyogó világa! Hasztalan ismerné a gyermek a természet egyes szépségeit, ha nem nyílna soha akalma azokat újra, meg újra önállóan összekapcsolni az ismert csoportokból szebbeket alakitani, phan- tasiája örökre terméketlen maradna. Hasztalan értetnék meg vele szárazon mi a jó és a rósz, a szép és a rút közti különbség, ha ö soha e különbség eredményét sem magán sem máson nem tapasztalná: állandóan el nem ismerné egyiknek felsőbbségét a másik fölött. Vagy mivel előzzük meg, abban hogy meg ne botránkozzék ha látja hogy sokszor a rósz és a rut haszonnal, élvezettel van összekötve ? hacsak nem állítunk eléje képeket, melyekben minden a maga helyén van ; ha őt magát nem segítjük arra, hogy ilyen képek szemlélete által maga teremtsen magának világot, melyben aszép s az igaz a legfőbb eszmék; s azt a rendet tartsa szükségesnek, megközelitendőnek, mely ebben a szebb, eszmei világban uralkodik, szemben a való élet rendetlenségeivel ! ? Ilyen világba emelkedni a mesék segítenek. Ki az ki kedvesen ne emlékeznék élte késő éveiben is azon perczekre, mikor a mesék bűvös hatása alatt, mint Kazinczy F. magáról Írja, erős hittel beleéljük magunkat azon elhatározásba, hogy ha mint a mese valamely hőse nagy kincset találnánk, azt jó ember és hű jobbágyként egyenesen a királynak ajánlanék fel, rábízva a jutalom megválasztását. Vagy ki ne tudná mily boszusággal telünk el a szerelmes párokat, a dicsőségért küzdő király fiakat akadályozó vasoru bábák s más rósz lelküeknek rajzolt lények iránt. Mert vájjon ismer-e a nép mesét, melyben a bűnös ne bűnhődjék, vagy az erény ne nyerje jutalmát ?! Ha pedig tán olyanok is vannak a kik soha sem érezték magukon mily mélyen és jótevőleg, a szellemre mily gyarapitólag hat a mese gyermek korunkban, azok kedvéért ide irom Goethe anyjának elbeszélését a maga mesemondásairól: „Tüzet, vizet, földet é3 levegőt herczegnök alakjában személyesítettem, s minden természeti jelenségnek bizonyos értelmet tulajdonítottam, melyben magam szinte jobban hittem, mint kis hallgatóim. Mikor eszünkbe jutottak az ösvények, melyek egyik csillagból a másikba vezetnek, s hogy egykor majd mi is a csillagokban fogunk lakni, s a nagy szellemekre gondoltunk, kikkel ott találkozni fogunk, én is csak úgy vártam a mesemondás óráját mint akár a gyermekek ; magam is kiváncsi voltam röktönzéseim további folyamára, s akármi meghívást, a mely miatt egy ily kellemes estét el kellett mulasztani, kedvetlenül vettem. Ott ültem, s Farkas rám szegezve tartotta nagy fekete szemeit s ha valamelyik ked- venczének soi’sa nem kedve szerint fejlődött, láttam, hogy duzzadtak a haragos erek halántékain, s hogy fojtotta vissza könnyeit. Gyakran közbeszólt: „De anyám a herczegnő csak nem megy a piszkos szabóhoz, ha megöli is az óriást!“ S ha késő lévén az idő, félbe hagytam, holnapra Ígérve a folytatást, bizonyos voltam benne, hogy addig ki gondolja magának a végét s igy gyakran ösztökélte képzelődésemet. Ha tervével megegyezőleg alakítottam a történetet, s meg mondtam 2
