A Pécsi Magyar Királyi Állami Főreáltanoda Évi Értesítője az 1882-83. tanév végén
6 Előmozdította a fölfedező vágyat azon remény, hogy a Sarktenger talán még sincs mindé niitt befagyva s hogy talán mégis lehet valahol szabad utat találni. Az ó- és középkori geograplmsok azt hirdették, hogy a Földnek két szélső öve, t. i. a tropikus s a polaris nem lakhatók, amaz a Napnak perzselő heve, emez a nagy hideg miatt. Ámde a portugali és spanyol fölfedezők megczáfolták azon téves hitet, mely szerint az egyenlítő táján a Nap mindent elperzsel, a hajósok nemcsak minden baj nélkül áthaladtak az aequator körén, nemcsak lakottnak találták a vidéket, hanem azt is látták, hogy épen a trópusok alatt legbujább az állati s növényi élet. Ki tudja tehát, xigy gondolkodtak a sarkvidéki felfedezők, talán épenúgy téves azon hit is, hogy a pólusok körül a tenger örökké be van fagyva; hiszen a viz folytonos hullámzásban van és igy jégkéreg nem is képződhetik. Igaz ugyan, hogy később feltűntek az úszó jégtömegek, de minthogy ezek jege olvadás alkalmával édes vizet adott, azért az utazók azt hitték, hogy mindezen jégtömegek a szárazföldön keletkeztek. Ha pedig itt- ott az olvadó jég mégis némileg sós vizet adott, ezt az utazók azon körülménynek tulajdonították, hogy a tengeri sós viz megnedvesitette a szárazföldről lejött jégtömegeket s a só rájuk fagyott. Azon tünemény, hogy a sós viz, ha megfagy, sós tartalmát kiválasztja, hogy tehát a legsósabb tengeren is képződhetnek édes jégtömegek, csak J. R. Forster idejében lett ismeretessé. Az éjszakkeleti átjáró fölfedezésére irányzott utazások sorát az angolok nyitották meg. 1553. máj. 10-dikén indult el Londonból az első, három kis hajóból álló expeditio, még pedig Sir Hugh W i 1- 1 o u g h b y vezetése alatt. Ámde ez expeditió legalább részben igen szerencsétlenül járt. Mindjárt kezdetben tengeri vihar lepte meg az utazókat, úgy hogy az egyik hajó teljesen elszakadt a többitől és függetlenül folytatta útját. Willoughby megmaradt két hajójával éjszakkeletre evezvén, aug. 14-dikén az é. sz. 72-dik foka alatt, Szenjen szigettől körülbelül 120 geogr. mérfölddel keletre jéggel borított partokhoz ért, honnan azonban félénken visszatért és Oroszország partjai mentében tapogatódzván, végre Lappország egyik öbléig, az Arszina torkolatáig jutott, hol hajói közel a Kegor hegyfokhoz (é. sz. 68° 23', k. h. Gr. 38° 39') befagytak. Willoughby és társai nem voltak elkészülve a telelésre s részint az élelem hiánya miatt, részint betegségek következtében mindnyájan a halál áldozataivá lettek. Holt tetemeiket s a hajók romjait csak pár évvel később találták meg orosz halászok, kiknek útján megtudta Európa is a szerencsétlen hajósok szomorú sorsát s utazásuk eredménytelenségét.
