A Pécsi Magyar Királyi Állami Főreáltanoda Évi Értesítője az 1876-77. tanév végén
A) Nevelésügyi és tudományos rész - I. Bokor Ferencz: Család és iskola
5 egyének is, kik a növendéket különbféle ismeretek- és művészetekre oktatták, de ezeket, a szóteljes értelmében nevelőknek nem nevezhetjük. A zsidóknál az ó-szövetségi nevelés isteni nevelés volt. A próféták iskolái, nem a gyermekekre, hanem általában az egész népnevelésére vonatkoztak. — A szentkönyv igen bő nevelési anyagot tartalmaz. Helyesen jegyzi meg Rozenkrancz „Die Paedagogik als System“ czimü munkájában, hogy az ó-szövetség a legérdekesebb nevelési mozzanatokkal, jellemek örök példányképeivel van telve s igy a nevelési bölcseségnek gazdag kincsbányájaúl szolgál. Midőn pl. Mózes megparancsolja, hogy a szülök gyermekeiket az isteni parancsok megtartására vezessek; midőn Dávid kimondja, hogy az apák bűnei gyermekeiken és ezek által boszulják meg magukat: nem világosan tünik-e fe a szülők részéről való oktatás, példaadás s általában a nevelés kötelessége? Másodrendű, de azért ép olyan jelentőségű tényezői a jó nevelésnek a hivatásos tanítók, tanárok. Már a görögöknél is Sokrates személyében a tanító és nevelő mintaképét szemlélhetni. Aristotelesről ismeretes azon adat, mely szerint, Nagy Sándor kérdez- tetvén, kinek tartozik nagyobb hálával, Ftilöpnek, azaz atyjának-e, vagyAristo- telesnek, nevelőjének? „Aristotelesnek!“ — felett az ókor legnagyobb embere, mert úgymond — „atyámnak csak azt köszönöm, hogy vagyok; de nevelőmnek, hogy Nagy Sándor vagyok.“ Ami a rómaiakat illeti, Quintilian eme szavaival, melyeket a nevelőre vonatkozólag mond: sumat ante omnia parentis erga discipulos suos animum“ azaz: vegye fel a nevelő mindenekelőtt növendékei irányába a szülők lelküle- tét, — világosan mutat a családi élet szentélyére, melyből a nevelési feladatnak ily felfogása sarjadzott. E felfogás kitünteti egyrészt, hogy a gyermekek első, vagyis házi nevelése, a szülők kötelessége és kitünteti másrészt ugyan csak a szülőknek a későbbi nevelésben, a nevelővel való közreműködés kötelességét. Az ember czélja a szellemi és erkölcsi tökélyesedés; a nevelésnek tehát nem lehet egyéb feladata, mint a növendéket lelki és testi tehetségeinek helyes irányú kifejtése által arra képesíteni, hogy e tökélyesedését önállóan eszközölhesse. Ha már az ókorban is, — hol a nevelésnek csak az volt feladata, hogy a növendéket bizonyos hagyományos szokások és törvények tiszteletére, bizonyos egyezményes képzettségre segítse, a mint azt a születés-, rang- vagy osztály igényei kijelelték, — oly nagy fontosságú volt az előzetes jó házi nevelés, később pedig a szülőknek a nevelővel való összhangzatos együttműködése: mennyivel inkább fontos, mennyivel inkább szükséges az ama magasztos czélul nevelésben, mely az öntökélyesités eszközlésére való képesítésben áll! Az ész- és szivképzés egyaránt feladata az iskolának. A növendéket a tudományokban oktatni s az erkölcsiség utján vezetni
