Ciszterci rend Nagy Lajos katolikus gimnáziuma, Pécs, 1941

II. 1142—1942.

7 a lelkipásztorkodás körül annyi áldással véghezvitt, ez nem meríthette ki szelleme képességeinek minőségét és kihatása terjedelmét. Ha egyelőre mindez talán csak megsóhajtott sejtelem is, de valahol a történelem rejtett mélységében élnie kell annak az egykor majd felvilágló bizonyosságnak, hogy az európai ciszterci lelkiségnek átfogóbb s magasabb irányú vonulata is elért hozzánk. Nehéz elképzelni, hogy a magyar cisztercieknek —főleg a XIII—XIV. században — akkora tekintélyük lett volna, hogy mint pápai békebírák, teljes jogú pápai meghatalmazottak, szenttéavatási megbízottak, jogvédők, követségben járók, vizitátorok, a szentföldre induló keresztes hadak kísérői, az acheni kegykápolna építői kényes és fontos szerephez jutottak anélkül, hogy lelkiségükön nem ragyogott volna fel annak az új spirituális életformának megfogó varázsa, és bűvölete, amelyet Szent Bernát teremtett meg s amelyet halála évében — 1053-ban — 343 ciszterci monostor sugárzott ki magából Európában: Spanyolországtól Oroszországig, Norvégiától a Balkánig. Lehetetlennek gondoljuk, hogy amikor 1245-ben a rendi nagykáptalan előírja, hogy minden ország monostorai állítsanak fel egy hittudományi iskolát, majd 1387-ben elrendeli, hogy 12 szerze- . tesből egyet a párizsi főiskolára kell küldeni, sőt megvannak azok a szabályok, melyeket egyes — magyarországi — elöljárók is a párizsi egyetemre járó növendékeikhez intéztek, hogy mindezeknek éppen nálunk nem lett volna semmi visszhangja. Az lehet, hogy Párizs és Clairvaux szelleme között idővel éppen olyan lelki szakadék támadt, mint később Párizs és Assisi között. De hogy az egyetemi gondolat alól a ciszterci művelődés elvileg kivonta volna magát, avagy egészen elszigetelődött volna tőle, összeegyeztethetetlen az egyházi kultúra középkori méltóságával és helyzetével. A ciszterci lelkiség különben sem zárkózott el csak a maga monostorainak szigorúan aszketikus keretei közé, s ezeken belül sem oltotta ki vagy bénította meg a lélek kibontakozásának egyéni lendületét. A XI. századi rendi határozat: Poéta ex ordine statim eiicíendus, inkább aggodalom kifejezésének, mint végső tilalom törvényes érvényesítésének látszik. Azt sem szabad elfelednünk, hogy a középkori liturgia középpontjában nem az Eucharistia, hanem a Passió Christi gondolata áll. Ennek az érzéskultusznak meggyökereztető elterjesztése pedig Szent Bernát érzékeny és szenvedő pathoszának kiterebélyedése. Az összehasonlító tudományos vizsgálatnak nem közönbös érdeklődésével kell arra is gondolnunk, hogy amikor a Fioretti felejthetetlen édességű legendáiról beszélünk, ne feledkezzünk meg a ciszterci rendkezdetnek talán egy kissé józanabb, de iránynyitó műfajalapító legenda-csokráról, az Exordium Magnum-ról. Ha pedig a középkornak minden eddigi kultúrák között a legeszményibb egységét tartjuk számon, aligha gondolhatjuk azt, hogy az átmeneti s a gótikus stílus csak csúcsíveinek égre csipkéződö magányos szépségeivel terjedt el a ciszterciek nyomán. Ugyanakkor vele kellett mennie és eláradnia mindenütt a ciszterci liturgikus könyvek új stílustörekvéseinek: a psalteriumoknak, gradualéknak, antiphonariumoknak, misekönyveknek, paleographiának, nyelvnek és érzésnek is. Nem véletlen, hogy ezekből egy-egy adat, ha elszórtan is, de korjelző tanuságerővel fel-felbukkan középkori világunkból s hitelesíti a magyar ciszterciek befogadó és áthasonító művelségérzékét.