Ciszterci rend Nagy Lajos katolikus gimnáziuma, Pécs, 1940

III. A fizika tanítása

42 akaratot a munkára; 2. az elhatározóképességet a cselekvésre; 3. a gondolati ingerek iránt való érzékenységet; 4. a célkitűzésre való képességet; 5. a munkára való képesség tudatát, 6. egyéb dispoziciókat, mint a türelem, a kitartás stb. Az oktatás módszertani elveinek ismeretelméleti alapjai vannak. A lelki élet passzív felfogására hajló, az érzéki benyomás egyedülálló szerepét hangsúlyozó empirizmus szellemében járó didaktika dolgozta ki a megismerés receptív jellegét tekintő formális fokozatok elméletét. A megismerésben az értelem szerepét is hangoztató racionalizmus oldalán álló didaktika viszont a megismerés spontaneitását valló munkaelv módszertanának hirdetőjévé vált. A munkaelv alapjául szolgáló spontaneitás megismerésünk természetében gyökerezik és ennélfogva elengedhetetlen feltétele minden tanulásnak. De ezen módszer sem lehet kizárólagos. „Spontaneitás nélkül valóban nincs tanulás, de csakis spontaneitással alig képzelhető el biztos tárgyi tudás." (Prohászka Lajos: Az oktatás elmélete.) Ezért, hiba lenne a munkamódszer túlzott alkalmazásával egészen kizárni a receptivitást. Sem a formális fokozatok elméletének, sem a munkaelv módszertanának egyoldalú felfogása nem vezethet az oktatás menetének egyetemes érvényű megállapítására, mert megismerésünkben receptívitás és spontaneitás egyaránt, egyszerre, sőt egymásban szerepel. A fizikatanításban a munkáltatás manuális formája az úgynevezett „munkaórákon" történik, ahol a kísérleteket maguk a tanulók végzik; ennek lényeges részei: 1. a tanulók a saját munkájuk révén állapítják meg az eredményt, a törvényeket, 2. a munkaközösség, vagyis a 2—3 tanulóból álló csoportokban való közös munka, 3. a tanulók önkormányzata. Mindegyik kellék fontos. Az első azért, hogy meglegyen az aktív erőket ébresztő munkaélmény (Scheibner), a második, hogy a munkaközösség nevelő értékei érvényrejussanak (az ügyesebb segítse a gyöngébbet, a közös munkában is kifejlődjön a felelősségérzet), a harmadik azért, hogy a bizonyos fokú magukrautaltságban fejlődjön az önállóságuk. A munkaóra célja nem az, hogy a tanulók természetkutató munkát végezzenek. A tanár kalauzolja őket a fizika gondolatvilágába s így a kísérleti eredményeket maga is képes lesz matematikai alakba foglalni és törvényszerűen kimondani. A fizikatanításban tehát ma kétféle óra van. A rendes, beszédes, ú. n. „kollektív óra" és „a munkaóra". E munkaórának első része (kb. 5 perc) a tárgykör kijelölése és az utasítások megadása; ezután következik- az önálló tanulói munka. A tanulók halkan eszmecserét folytatnak. A tanár járkál s az egyes munkacsoportoknak esetleg rövid irányító útbaigazítást ad. Az óra végén a helyes eredmény közös összefoglalása, megállapítása történik, amit a tanulók jegyzetükbe már beírtak (5 perc). E megbeszélés más alkalomra is áttehető. A tanár a jegyzeteket összeszedi, átnézi és megjegyzésekkel látja el. Munkaóra akkor legyen, amikor az a legalkalmasabb. Általános tapasztalat szerint a VII. osztályban elegendő 10—15, a VIII. osztályban 8—10 egész órát lefoglaló munkáltató óra. Ha ennyinek tartása külső körülmények miatt nem lehetséges, évi 5—6 munkáltató órának is megnyilvánul a jó hatása (v. ö. Péch Aladár: A munkáltató fizikatanítás. O. K. T. K. LXVIII. 7. 237, 1935). A munkáltató órákat nem szabad tervszerűtlen próbálkozások