Ciszterci rend Nagy Lajos katolikus gimnáziuma, Pécs, 1934

5. Kiss Albin: Középiskolai problémák.

34 nikája, ez nem az illető üzemben dolgozó embereket csak annyiban érdekli, hogy, ha a vízszolgáltatás elakad, bejelentik a szakhivatalban és orvoslást kérnek tőle. Akármennyire ismernék is a vízellátás módozatait, véleményükre a szakférfiak kevésbbé lennének kíváncsiak... A nagyobb értelmi elmélyülést igénylő élethivatásokban működő egyének csak kesereghetnének fölötte, hogy a középiskola a helyett, hogy a pályájukhoz megkívántató szellemi dresszúrát megadta volna nekik, a városi köztisztasági hivatal problémáival, vagy néha magyarázatokra alig szoruló, máskor értelmi fokukhoz kevésbbé illő kérdések boncolgatásával lopatta ol veliik az ifjúság drága idejét. Cox tételeinek olvasgatása közben sokszor felmerül lelkünkben az a gondolat, hogy a szerző bizonnyal látja, de nem célozza egyenesen azokat a veszedelmeket, amelyekkel az ő pedagógiai állásfoglalása együttjár. Ám újólag s igen határozottan hangsúlyozza azt a gondolatot, hogy azoknak a tárgyaknak, amelyek a „generál mental training", azaz a szellemi csiszolódás eszközei, csak alárendelt szerepük legyen a tantervben. (C. a. p. 144., 149.). Cox az ő műveiben részletesen ismerteti azokat az alapelveket, amelyeket az új iskolatípus berendezésénél a tanügyi hatóságok figyelmébe ajánl. Nyonnólnyomra nem járhatunk utána ezeknek a fejtegetéseknek. Csak egy-két jellemzőbb gondolatot kívánunk kiragadni, amelyek az új irányra kiegészítő világosságot vetnek s amelyek csak arra jók, hogy a mi hagyományos nevelő-oktató rendszerünk józanságát friss érvekkel megtámogassák. A középiskolának Cox szerint nagy gondot kell fordítania arra, hogy a tanulók önálló iskolai és azon kívül való tevékenységét elősegítse. Cox s számos más amerikai pedagógus ezt a célt minél bőségesebb számú külön tanfolyam, extra-curriculum, nyitásával igyekszik elérni. Igen, de hátha néptelenek maradnak ezek a külön tanfolyamok, mert footballra, golfra, tennisre, stb. csak akad vállalkozó, de nem oly holtbizonyos, hogy pl. a tejszövetkezetek üzeme, a városi vízrendészet, az adók theoriája, stb. valami különösebb vonzó erőt gyakoroljon az ifjúságra. Szükséges tehát, hogy a tanárok eme hasznos stádiumok iránt felébresszék a tanulók érdeklődését. De hogyan történik ez? A „social approval", a társadalmi elismerés segélyével, amely az ily foglalkozásra jelentkező ifjaknak kijut. Ez a szerzőnél a legfőbb indító ok, amellyel a gyermeket a szociális munkára serkenteni kell és lehet. Kényszert alkalmazni nem szabad, mert „a demokratikus köztársaságban senkinek sincs joga arra, hogy autokrata módon válassza meg az ifjak foglalkozását." (C. a. p. 212.). Tovább lapozva a művet akaratlanul is észrevesszük, hogy a szerzőtől alkalmazott orvosszer sokszor épen az ellenkezőre vezet, mint amit a komoly lélektani alapokra fektetett pedagógia elérni kíván. Mikor a szerző az amerikai ifjúság erkölcsi kilengéseiről beszél, a visszaéléseket egész önfeledten arra vezeti vissza, hogy „the approvals in the social groups", az egyes társadalmi csoportokban megnyilatkozó tüntető helyeslés, meg az újságok befolyásolják az ifjakat. A social approval tehát egyszer kívánatos pedagógiai eszköz, máskor meg kiirtandó veszedelem gyanánt áll a szerző előtt. Bajos feltenni, hogy az ifjúság ép oly pontosan el tudja különíteni a kettő határvonalait, mint a szerző, aki a hagyományos pedagógia zsinórmértékéhez kénytelen visszanyúlni, hogy pedagógiai kísérleteinek veszélyeit ellensúlyozza. Világos tehát, hogy valami mélyebb, egyetemesebb és — nem habozunk kimondani — abszolút elvet kell az ifjúság lelkében meggyökereztetni, hogy a jellemnevelésben vezércsillag gyúladjon ki előtte, mert a social approval világossága mellett sohasem tudja, mely utak vezetnek a nemes emberiesség révpartjai felé.