Ciszterci rend Nagy Lajos katolikus gimnáziuma, Pécs, 1934

4. Böröcz Marcell dr.: Horatius jubileumára.

20 Mivel a görög költészet termékei, amelyeket utánzott, nagy részben veszendőbe mentek, e nagy veszteség kárpótlásául is örömmel fogadta az utókor az ő verseit. Azóta tudósokat, költőket, bölcseket, államférfiakat, theologusokat, a kultúrnépek minden rangú és rendű fiait sorolhatjuk tisztelői közé, akik okos életbölcseletében, inspirációiban, reflexióiban, szikrázóan élces ötleteiben, előkelően szép latinságában üdülést kerestek és találtak. Amint neki egy merész sejtelem megjósolta, csakugyan közkedvence, közkincse lett minden időknek, minden nemzeteknek, mindem világrészeknek. Az olasz Petrarca, Dante, Ariosto, Sannazaro, a francia Ronsard, Malherbe, Regnier, Boileau, Racine, Moliére, Voltaire, Rousseau, A. Chénier, Müsset, La Fontaine, La Rochefoucauld, Vigny, Anatole France, az angol Pope és Milton épúgy részesei az ő szellemének, mint a német Wieland, Gottsched, Herder, Goethe és Schiller, akiknél szintén sok horatiusi reminiscenciát találunk. Horatius valóban az egész művelt világ költője; mi magyarok talán még fokozottabb mértékben vallhatjuk a magunkénak, mert a latin nyelv valósággal második anyanyelvünk volt és uralma is tovább tartott itt, mint bárhol a világon; különösen a mi köznemességünk táblabíró-világa szeretett gyönyörködni az ő léleküdítő szellemességében, okos, lehiggadt, megállapodott életbölcseségében. Ha pedig a magyar írók írásaiban előforduló klasszikus reminiscenciákat figyeljük, a legtöbb belőlük Horatiusnak jut azon tisztelet és szeretet következtében, amellyel iránta viseltettek; világnézet, tárgy, szellem, verselés, esztétikai felfogás tekintetében ő lesz a mi klasszikus költőink utánzásraméltó eszménye. Kazinczy Ferenc, az akkori irodalmi élet Széchenyije, kora véleményének ad kifejezést egyik levelében, melyet Wesselényi Miklóshoz írt 1814. dec. 25.-én: „Hidd el nekem, édes barátom, aki a klasszikusokat nem ismeri, nem szereti, aki Horátzot par excellence könyvnek nem hívja... az csak félig ember. Horatiusban, kivált a sermokban és epistolákban több filozofiát talál az ember, mint a szorosan bölcseknek nevezett tudósok munkáiban együttvéve. Sohasem tudom — mondja tovább — mit becsüljek Horatzban inkább: a poétát, a linguistát, a philosophot, a Weltmant. Ha érzed, hogy e részben hátra maradtál, óh szerezd meg magadnak a legfőbb Genusst és ismerkedjél meg vele oly szorosan, mint én!" Kazinczy fínomkedélyű ember, tanult elme, választékos ízlésű esztétikus volt; bámulata, csodálata a lángeszű Horatius iránt annál inkább növekszik, minél többet olvassa, mentől többet tanulmányozza. Hamarosan a Horatius-féle kiasszikai elveknek lesz főképviselője és legnagyobb hatású tanítója a magyar irodalomban; először annak az elvnek, mely a művészetnek legmagasabb és legigazibb megnyilatkozását a forma tökéletes szépségében találta, a legfőbb, a legmagasabb irodalmi feladatot pedig azoknak az öröklött kiasszikai formáknak tökéletes kezelésében kereste, melyeket az emberi szellem sokszázados küzdelme, törekvése, sikere és dicsősége mintegy megszentelt. A forma tökéletessége, a kifejezés szépsége mellett vallotta a horatiusi Ars poeticának azt a fő tételét, hogy a költőt nem csak az istenek, sőt nem is annyira az istenek teremtik, mint inkább a maga buzgósága, tanultsága; tőlük van a „költői ér", de a költőnek tanulnia is kell, újra meg újra átdolgozni költeményét, csiszolni, javítani rajta, hosszú időre félretenni, újra meg újra elővenni. Ez az a bizonyos horatiusi műgond, tanulmány és gyakorlat elve: addig dolgozni a munkán, míg tökéletes lesz: a nonum prematur in annum. Azután a költészet nemcsak a kiválóknak a művészete, hanem a kiválók, sőt legkiválóbbak, a választottak számára való művészet; nem a köznépnek beszél a költő, ezt megveti, hanem a tanultak, a míveltek, a litteratusok seregének, a felsőbb tízezernek szól csak; ez az „Odi profanum oulgus" is egyik tétele ennek a horatiusi poétikának, melyet igen