Ciszterci rend Nagy Lajos katolikus gimnáziuma, Pécs, 1933
II . Találkozó. Felejthetetlenül kedves ünnepnapjaink közé számítjuk és megörökítjük azokat a derűsen szép napokat is, amikor öregdiákjaink vissza-visszatérnek az Alma Materhez, sokszor fáradtan az élet poros országútjárói, meg is fogyatkozva a nagy életharcban, hogy ragaszkodásuknak jelét adják és felújítsák a boldog, gondtalan, ifjú diákévek soha el nem mosódó, kedves emlékeit. A fészekbe vissza-visszaszálló öregebbek ezzel példát is akarnak adni a mai tanuló ifjúságnak és cselekedetükkel annak az általuk vallott, megdönthetetlen tételnek igazságát akarják bizonyítani, hogy minden elmúlhat és el is múlik, de a volt tanítványok szeretete az Alma Mater és a tanárok iránt és viszont a tanárok gyöngéd atyai szeretete a volt tanítványok iránt örök, soha el nem múlik, sőt az évek multával egyenes arányban fokozatosan nő. — Elsuhannak a volt diákok felett az évek, de a régi tanárok szeretete, jóindulatú érdeklődése kíséri őket egy életen át. Nincs drágább és meghatóbb út annál, amely az élet hamvától behinteit életünket visszahozza az Alma Mater mindig váró és virrasztó szívéhez. Ilyen találkozóra jött össze 25 év távlatából az a nemzedék, amely még látta a boldog régi Magyarországot és amelynek az a vértanúi feladat jutott hivatásul, hogy küzdelmes férfi sorssal legyen a soha nem felejtő emlékezés hőse. Ilová mehettünk volna el ez életprogramm megoldásáért máshová, mint ifjúságunk anyaföldjére, mely felnevelte bennünk az eszmények szeretetét és azt a hitet, hogy minden ember új kelet a világon, aki azért születik, hogy újra értelmezze az életet. Mi tudjuk, hogy a magyar élet 1919 óta mást jelent s éppen azért jöttünk haza, hogy Alma Materünk szent világosságával keletezzük életünk új fordulatát... Az idő sodrán nagy történetek hulláma gördül tova. Alma Materünk ugyanaz maradt. Minden fogalmunk összeomlott, minden eszményünk széthullott, Alma Materünk nem változott. Mintha az örkkévalóan igaz, időtlen lelkiség világa érintett volna bennünket, úgy léptük át ezt a szent küszöböt, amelyet 25 évvel ezelőtt hagytunk el először. Az emlékek édes, halk asszociációi zsongják körül a lelkünket. Ő milyen jó volna, ha most is úgy lenne!... A János bácsi elcsöngeti a nyolc órát. Minden osztályon az igevárás csendje ragyog. Az iskola padjai mintha evangéliumi mezők felhasított barázdái lennének. Várjuk a vetést... Belép a magyar kultúra névtelen életű és névtelen halálú hőse: az örök magyar szerzetes tanár. A kereszt elé lép. Sok-sok diák meghajtja lelkét s alázatosan száll a könyörgő imádság. Veni Sancte Spiritus!... S elkezdődik a ministerium Verbi, az ige boldog vetése és fogantatása ... így csillogott fel lelkünkben a mult, amikor 1953. június 26-án este összejöttünk, hogy barátságos beszélgetés emlék-útjain varázsoljuk vissza magunkat a diákélet érzéseibe és formáiba... 32-en indultunk el, 28-an vagyunk életben és
