Ciszterci rend Nagy Lajos katolikus gimnáziuma, Pécs, 1932

szellemi csődnek legmélyebb indító-okát abban a tételben foglalhatjuk össze, hogy a bölcselet mezőiről a pedagógia területére átplántált gondolatok egyoldalú általánosítások jellegével bírnak s képtelenek arra, hogy az emberi természet egész horizontját átöleljék. Nem érdektelen dolog észrevenni, hogy a modern individualista gondolkozásmód azon a címen lázadozik a régiek felfogása ellen, mert ezek a tekintélyi elv láncait csörgetik. Ennek a gondolatvilágnak képviselői sejtelemmel is alig bírnak róla, hogy a maguk eljárásában csak meghatványozzák azt az állítólagos fogyatkozást, amelyet a tekintélyi elv régi híveinek szemére vetnek. Mik egyebek ugyanis a legújabb pedagógiai törekvések, mint alázatos meghajlások az individualista bölcselet egy-egy bálványképe előtt? Herbart állapította meg, de egyébként is kézzelfogható igazság, hogy az elméleti pedagógia legbiztosabb kritériumát a gyakorlati pedagógia képezi. Ha így áll a dolog, lehet-e bizalommal viseltetnünk az olyan természetű pedagógiai elméletek iránt, amelyek formai érvényét a megvalósítás stádiumában csak az életjelenségek nagy kontingensének kizárásával, tehát bizonyos értelemben a természet megcsonkításával lehet fenntartani? Ép azért csak helyesléssel fogadhatjuk azt az eljárást, amely az emberi természetnek elemeit s kapcsolatosan a pedagógia nyersanyagát kutatja fel először s a gyakorlati élet szintjéről száll fel az elméleti magasságok felé. Egyébként is, ha a pedagógiát önálló tudománynak kívánjuk tekinteni, ezen ismeretkör sajátos problémáinak megismerése s szemmel-tartása mutatkozik a legelső követelménynek. Az egyetemes bölcselet s az emberrel kapcsolatos tudományok mindenesetre igen nagy szolgálatot tehetnek a pedagógiának, ám a megnyugvást a nevelési problémák oldozgatása terén mégis csak az autochton elméletektől lehet remélnünk. Ez esetben kerülhetjük meg azt a veszedelmet, amellyel az idegenből átkoldult elméletek fenyegetik a neveléstudományt s csak így érhetjük el azon igény érvényesítését, hogy az elmélet simuljon a természet valóságos életrezdületeihez, nem pedig megfordítva. A szerző — hogy immár az ő gondolatvilágára térjünk — mindenekelőtt arra a kérdésre keres feleletet, mi is az ember s minő helyet foglal el a nagy természet egyetemes rendjében. A monisztikus világnézet nagy hajlandóságot mutat arra, hogy a körülöttünk észlelt mechanikus okság elvét a teremtés koronájára is kiterjessze. Ezen elmélet hívei maguk is kénytelenek elismerni, hogy az ily módon elképzelt életfolyamban teljes homályba vesző állomáshelyek vannak. Egyelőre önkényes hipothézisekkel pótolják ki a rendszer fogyatékosságát s abban a reményben ringatják magukat, hogy a tudományok fejlődésével a nehéz problémák megoldását magából fogja kitermelni az idők méhe. A dualisztikus gondolatvilág már nem ilyen optimista. A mechanikai folyamatok mélyén dolgozó életerőben, a különleges emberi életműködésekben, a személyes „én"-ben s a hozzá fűződő felelősségérzetben oly akadályait látja az embervilág merőben gépies felfogásának, amelyek elhárítására az anyagvilág eleddig megismert tulajdonságai révén jogosultan sohasem lehet számítani. Készséggel elismeri, hogy az ember bizonyos fokig szenvedőleges szerepet kénytelen betölteni a természet rendjében, de nem tud elzárkózni az öntudat azon tanuságtételének megállapításától sem, hogy nem csak rabszolgák, de urak is vagyunk egy személyben. Kell nekünk a test, az anyagi milieu, hogy a maga hatóerejével fejlődésünket lehetővé tegye: ám a materiális jellegű benyomásokat olyan léttényező fogadja bennünk, amely az anyag természetétől teljesen elütő vonásokat mutat. Visszahatásunk a világra ugyanezen előkelő princípium segítségével történik. Minden jogosultsága megvan tehát annak a feltevésnek, hogy az anyagi mellett egy anyagtalan lételem is munkálkodik bennünk, amelyet közönségesen léleknek szoktunk nevezni. A szerző által megoldásra kitűzött feladatokhoz mérten kissé távolinak tet-