Ciszterci rend Nagy Lajos katolikus gimnáziuma, Pécs, 1932

nagyobb gyengédséggel fog hozzájuk közelhajolni. Az egyik nagy világosság, äiriely innen szemünkbe villan, az a gondviselésszerű tény, hogy a gyenge, fejletlen teremtés mellé — kísérőül az élet útjaira — odaszegődik a felnőttek szívében kigyúladó irgalom és szeretet érzülete, amely nélkül fennmaradása s helyes irányú fejlődése lehetetlen lenne. A másik világosság pedig, amely valamiképen megokolja s szinte természetszerűvé teszi a kis gyermek iránt felébredő, meleg szimpatliiát, az a magas régiókból származó s magát kezdettől fogva kézzelfoghatólag leleplező érzék, amelyet az ifjú lélek hoz magával a földre az igaz, a szép s a jó kategóriái iránt. Ám ugyanezen forrásból fakad a meleg részvét érzete is a bontakozó korokkal szemben, ha arra a nehéz küzdelemre gondolunk, amelyet ezen előkelő őshajlandóságoknak kell inegvívniok az emberi természet sötét hajlamaival s az életviszonyok tüskebokraival. Könnyebb még a helyzet mindaddig, amíg a puszta receptiv benyomások korszaka tart s míg a szülői s nevelői gond elháríthat minden göröngyöt a gyermek útjaiból.. Az élet igazi dramatikus vívódásai akkor kezdődnek, amikor a gyermek az ő souverain egyéniségének kontúrjaira ismer s amikor ráeszmél arra a súlyos adottságra, hogy akármennyi szerető gondviselő veszi is őt körül, végelemzésben a lélek integritásáért s a Gondviseléstől természetébe oltott eszményi értékek fenntartásáért folytatott küzdelmeiben a döntő szót neki magának kell kimondania. Ha hozzávesszük azt a ténykörülményt, hogy az öntudatra ébredő ifjú akkor kerül az átmeneti és örök értékek tűzvonalába, amikor még nincs elég tapasztalata az energikus állásfoglalásra s amikor a lélek lidércfények után futkos: a részvét és könyörület nem kisebb intenzitással fog bennünk felébredni, mint a szereteté és tiszta örömeké a gondtalan gyermekkor aranyos világának szemléletekor. Ha a szóban forgó mű nem is (produkálna egyéb eredményt, mint hogy élethű vonásokkal elénk vonultatja a gyermekkor örömeit és fájdalmait, harmóniáját és megrázkódtatásait, diadalmi jeleit s tragédiáit s közvetíti az innen kihangzó apellációt a felnőttek rokonérzetére: már akkor is megbecsülhetetlen szolgálatot tett a nevelés ügyének. A szerzőnek a jelen kötetben elfoglalt álláspontjára vonatkozólag csak egykét megjegyzést kívánunk ideiktatni. A serdülő korok jellemrajzát nem lehet megírni a nélkül, hogy a vizsgálódó a sexuális problémára igen komoly figyelmet ne fordítson. Különösen aktuális ennek a kérdésnek finom megvilágítása a modern időkben, amelyeket az érzéki élet szempontjából csak a három-négy évtizeddel ezelőtt lefolyt korszakhoz mérten is erős dekadencia jellemez, s amelyek ezernyi kísértő alkalmat termelnek ki magukból a beteges illúziók felserkentésére s az üde gyermeki hajlamoknak a Gondviselés által kijelölt természeti céltól való eltérítésére. Valamiképen úgy látjuk azonban, hogy a szerző a serdülő korokat jellemző alaptulajdonságokat oroszlánrészben épen a pubertás jelenségeire vezeti vissza — s ez a pont az, amelyben nem tudunk egyetérteni vele. A nyugtalanság, a türelmetlenség, az önmagával s másokkal való elégedetlenség, a melanchóliára való hajlandóság, a túlzott érzékenység, stb. szoktak a serdülő koroknak szinte természeti velejárói lenni. Ámde ezek a sajátságok egyeseknél megelőzik a fizikai pubertás korszakát, másoknál pedig jóval később jelentkeznek. Ez a tény magában is elég arra, hogy a kettő között fennálló, per excellentiam okozati összefüggést kétségbe vonjuk. (V. ö. J. de la Yaissiére: Psychologie pédagogique, Paris, 1921. 69. ss.). Hogy a személyiség tudata s a vele összefüggő érvényesülési vágy megjelenik a lélekben; hogy sejteni kezdi a nagy életproblémákat, amelyek, mint az őserdő fái, meredeznek körülötte; hogy felismeri az új milieuhöz való alkalmazkodás szükségességét s hogy evvel a kötelemmel szemben a maga tapasztalatlanságára s erőinek fogyatékosságára eszméhez