Ciszterci rend Nagy Lajos katolikus gimnáziuma, Pécs, 1930

Ití mint amily biztosak azok, amelyek a fizikai rend igazságaihoz vezetnek. (V. ö. Albert Sueur: Intellectualisme et catholicistne, Paris, p. 48. A vallás tehát többet akar, messzebbre tör, mint az immanens kultúra. Az élet nagy, szolid, örök igazságainak központi forrását lobbantja a szemek elé, hogy a lélek feléje törjön a maga nagy természeti gravitációjával. Ebben a hatalmas távlatban megcsökkennek annak a immanens kultúrának arányai, amely a közelről, mint legmagasabb érték, tart bennünket a maga varázshatása alatt s amely az örök cél szempontjából ép úgy átmeneti eszközzé válik, mint a földmívelő, iparos, kereskedő, vagy hivatalnok gyakorlati tudománya a maga sajátos foglalkozási körében. így a transscendens gondolatvilág juttat el bennünket az azonos emberi rendeltetés gondolatához. A pedagógiában is egyedül az tudja megteremteni azt a megnyugtató célegységet, amely felé az emberi szellem immanens alapon oly sok tiszteletreméltó életenergiát elfecsérelve hasztalan törekszik. A desiderium formarum benne lobog azután az emberi érzelmi világban is. Tendenciája bizonyos gyakorlati készségeket próbál kialakítani a lélekben a jónak megragadására. Első szempillantásra meglepőnek látszik az a mostoha bánásmód, amelyet a pozitív tudományok evvel a létkategóriával szemben tanúsítanak. Összehasonlítgatják értelmi világgal s bizonyos lekicsinyléssel szólanak felőle. Kant panaszkodik, hogy az erkölcsbölcseletben semmivel sem jutottunk előre, mint ahol a régiek voltak. (Logik, Werke. I. 356.). Lám, az emberi szellem mezőségein mennyi elevenség, mennyi tarkaság mutatkozik. Az elméletek kaleidoszkopszerűen váltogatják egymást. A friss igazságok szinte végtelen sorozata vetődik lelki szemeink elé. Az érzelmi világban, ha a nuance-okban van is változatosság, az alaptípusok veszteglő állapotban vannak. Az axiologikus elvek is mintha megmerevedtek volna. Bizonyos unalom, bizonyos idegenkedés űli meg tehát a pozitív szemlélődök lelkét, amikor az irracionális világra gondolnak. Buckle szavai még világosabban feltárják ezt a mentalitást: „Hogy másokkal jót tegyünk; hogy saját vágyainkat mások tetszésésének feláldozzuk ; hogy szeressük felebarátunkat, mint minmagunkat; hogy bocsássunk meg ellenségeinknek; hogy szenvedélyeinket korlátozni, a szülőket tisztelni, a felsőbbségnek engedelmeskedni kell: ezek és más hasonlók az erkölcsiség alapelvei. De mindezek már évszázadokkal ezelőtt is ismeretesek voltak s a moralisták s theologusok minden szónoklata, szent igéje s bibliamagyarázata egy porszemnyivel sem gazdagította azokat." (Anglia művelődésének története, II. 11 — 12. 11.). Nagyon megértjük azonban ezt az állásfoglalást, ha ráeszmélünk, hogy itt a létformák olyan csoportjáról van szó, amelyet az empirista tudomány igazában sohasem tudott birtokba venni. Hatalmas argumentum csendül ki belőlük az ész autonómiájának cáfolatára s azon tétel igazolására, amelyet Auguste Comte elmélyedése egyik szerencsés pillanatában így formulázott: Az értelemnek nem az a rendeltetése, hogy uralkodjék, hanem hogy szolgáljon. (Par A. Sueur, oeu. c. p. 59.). Eleven tiltakozást képviseltek mindenkor a lélek világára alkalmazott geometrikusmathematikus módszerek ellen. Hiszen, itt az axiologikus elvekben oly életlendületek villantak a vizsgálódók lelki szemei elé, amelyeket a legáldozatosabb erőfeszítésekkel sem tudtak az élet mechanizmusának igájába törni. Barátságtalan tartalmuk ellenére is szívesen idéztük a fönnebbi szavakat, mert hisz csak olyan céloknak tesznek szolgálatot, amelyekre szerzőik a legkevésbbé gondoltak. Tanúságot tesznek azokról az örök s változatlan normákról, amelyek a mi erkölcsi életünk felett vannak kifeszítve s amelyek szinte erőszakosan provokálják a figyelmet maglik irányában, hogy a nemes emberies élet útjain eligazítsanak bennünket. Maguk szolgáltatnak eleven bizonyítékokat arra nézve, hogy a pozitív kultúra csak csonkja, töredéke az emberi létnek. Hisz a léleknek