Ciszterci rend Nagy Lajos katolikus gimnáziuma, Pécs, 1929

21 megtetszenek az ő nemzeti karakterének alapvonásai. Érezte a római, hogy aZ ismeretek számos mezőin fel tudja venni a versenyt a görögökkel: az elméleti bölcseletben azonban messze elmarad azoktól. Cicero ezt a fogyatkozást kivánja pótolni bölcseleti kutatásaival. Az ő szellemi erejét kevés műve igazolja feltűnőbben, mint bölcseleti meditációi. Szinte elsőnek tekinthető, aki ezt az ismeretkört ex professo ragadja meg a rómaiak közül s úttörő mivolta ellenére is ő lett a legnagyobb a bölcselet római mívelői közül. Akárhogy irigyelte is Aristoteles és Platón bölcseleti babérait, önálló bölcseleti rendszert nem tudott megalapítani. Ám a jelek a mellett szólnak, hogy igazában nem is törekedett erre. O elsősorban rómainak érezte magát s az idegen bölcseleti elemekből is azokat kívánta kiválasztani, amelyek alkalmasak a római nemes karaktervonások megizmosítására. Amikor bölcseleti munkáiban törvényt ül az előrement elméletek fölött, kivált a stoikus bölcselet ragadta meg figyelmét, mert az a férfiasságot s a lelki erőt tekintette igazi erénynek s az elméleti tételek gyakorlati megvalósítását, mint erőteljes igényt, hangsúlyozta. Olyan gondolatok ezek, amelyet az „agere et pati fortia" római elvhez a legszebben simultak s amelyekben a praktikus római gondolkodás igen szilárd elméleti támasztókhoz juthatott. Egyébként Cicero nem hódolt meg feltétlen odaadással a Stoa előtt. Sok elméleti tétel szempontjából inkább az akadémikusok hívének vallotta magát. A közkeletű bölcseleti felfogások közül egyedül az epicureismust tekintette olyannak, amely csak az ősrómai erők szétporlasztására alkalmas Épp azért a legnagyobb kérlelhetetlenséggel üldözi a rendszert mindenütt, ahol csak annak emléke vagy gondolata eléje vetődött. Nagy érdemeként említi az előadó, hogy a latin bölcseleti nyelvet nagyszerű tökéletességre vitte. Az a sermonis egestas, amelyről Lucretius panaszkodik, szinte egy csapásra a legkellemesebb hajlékonyságnak adja át helyét. Az előadó a megadott tájékoztatások után Cicero böleseleti iratainak részletes ismertetésére tér. A régi felosztását követve előbb a dialektika, azután a természetfilozófia, majd pedig az erkölcsbölcselet körébe tartozó műveket veszi tárgyalás alá. Ugyanebbe az előadási ciklusba osztja be Cicero retorikai műveit, leveleit, történeti s költői munkálatait — igazságos Ítéletet formálva azok tárgyi érdeme, vagy gyengeségei fölött s hangsúlyozva azt a nyelvi castitas-t s urbanitas-t, amely összes munkálataiban megnyilatkozik s amelynek révén Cicero a latin prózának évszázadok múlva is ünnepelt mesterévé küzdötte fel magát. Buzássy Ábel igen tiszteletreméltó szellemi erőt fektet azután a római történetírás történetének egybeállításába. Előadásai e tárgyban több ciklust töltenek ki. Kezdte a római történetírás legrégibb emlékein. Folytatta a görög, majd a latin nyelvű annalistákkal. Kedvvel időzik azon nemzeti visszahatás rajzánál, amelyet M Porcius Cato indított meg s amelynek révén a latin nyelv újra jogaiba lép a mindent elborítani törekvő hellenizmussal szemben. Friss irányt mutat be Coelius Antipater s Sempronius Asellio munkásságában, akik történeti monográfiákat kezdenek írni. Azután a klasszikus történetírás legnagyobb képviselőivel foglalkozik. Julius Caesar, Cornelius Nepos, Sallustius, Livius, Tacitus szerepét s a történetírás fejlődésében megnyilatkozó jelentőségüket igen gazdag vonásokban ismerteti. Bemutatja részletes életrajzukat mindazon forrásművekkel együtt, amelyekről róluk szóló, mai ismereteink fakadnak. Elszámol műveikről; bírálja tendenciáikat s törekszik megállapítani azt az érdemi fokot, amely az ideálisan felfogott történetírás történetében megilleti őket. Szól azután az utókornak reájuk vonatkozó értékítéleteiről. Ha hozzávesszük ama bibliográfiai tájékoztatást, amelyet minden egyes író méltatásához hozzáfűz, megállapíthatjuk, hogy szempontjai magasak és elő-