Ciszterci rend Nagy Lajos katolikus gimnáziuma, Pécs, 1929

22 kelőek s igen alkalmasak arra, hogy elevenen felserkentsék a hallgatók érdeklődését s egyben a megadott útmutatások nyomán az önálló tudományos munkálkodás is megkezdődhessék. Ha számolni kívánunk azzal az egyetemes benyomással, amelyet a kaleidoszkopszerűen elénk vonultatott, részletes adatok gyakorolnak reánk, igen érdekes tanulság szűrődik át a lelkünkbe. A sok kisebb jelentőségű író úgy tűnik fel előttünk, mintha apró patakok, erek lennének, amelyek beleviszik a maguk vizeit, szellemi és strukturális értékeit a római történetírás imponáló folyamaiba. Az előadó nagy kedvteléssel mereng az ily módon kialakult klasszikus eredményeken. Caesarban egy nagyarányú, bevégzett egyéniséget lát, akinek nagy hadvezetői s államférfiúi koncepciói minden sorából kiviláglanak s aki a maga anyaga felett feltétlen biztossággal uralkodik, mert hisz maga csinálta s gyakorlatilag végig élte azt. Csodálja Sallustiusban, a Thukydides példáján alkalmazásba vett s nagy sikerrel keresztülvitt pragmatikus irányt, az előadás komoly méltóságát, tisztult erkölcsi felfogását csak úgy, mint Cato ideái szerint foganatba tett tősgyökeres, archaisztikus stílusát. Lelkesedik Liviusnak a római nagyságért lángoló s nagyszerű retorikai formákban megnyilatkozó érzésein. Bár ezekben is sok a kiérlelt, kész érték, bizonyos szempontból őket is alárendelt jelentőségüeknek tartja legkedvesebb auctorának, Tacitusnak, érdemeihez képest. Úgy lehet, hogy az előadó lelki világának Tacituséval való rokonsága okolja meg főképen azt a lelkesedést, amellyel feléje fordul. Előtte Tacitus „a császárok korának, de talán az egész világirodalomnak is a legkitűnőbb történetírója". Egyetlenegy római író jellemzésébe sem viszi bele annyira lelkének melegét, mint az övébe. A nehéz idők sok keserűséget halmoztak fel Tacitus lelkében. Fájlalja a régi köztársaság pusztulását, de — számolva a körülményekkel — belátja, hogy a monarchikus kormányformában megnyilatkozó tekintélyi elv nélkül Rómát kormányozni többé nem lehet. Domitianus zsarnoki uralma valósággal megmérgezte a lelkét. Nerva és Traianus új reményeket keltettek benne, de mégis jónak látta, ha történeti munkáiban is levonja a változott helyzet következményeit s az élet politikai eseményeinek jellemzése helyett a lelki rugókra fordította figyelmét, ahol az ő szabadságvágyát még a legjobban értékesíthette. A pszichológiai történetírás, kivált azonban az érzelmi beleélés — ez volt főleg az a varázsszer, amely Buzássy lelkét oly nagy szeretetre hangolta iránta. Az előadó nagyon érzi, hogy Tacitust az ő pesszimizmusa sokszor túlzott ítéletekre ragadja. Ám az ő véleménye szerint Tacitus nem gyermekeknek, hanem érett embereknek való olvasmány, akik meg tudják érteni az ő szívének háborgását s le tudják számítani az ő jellemzéseiből azokat a módosításokat, amelyeket alanyi érzései az igazság rovására sugalmaztak neki. Stílusát is mesterinek s egyedül álló, nagy értéknek tartja. Rövid, tömör, telegrammszerű; szöges ellentéte Ciceróénak: ám de ez illik legjobban azon tragikus, rapszódikus adatokhoz, amelyekről Tacitus beszól, A nagyobbszabású történeti művek leírása után az előadó a teljesség kedvéért tovább folytatja a császárok korabeli történetírás sorsát s Aulus Gellius-szal zárja le becses fejtegetéseit. Egy új előadás-sorozatban Vergilius művei kerülnek megvitatás alá. Általános bevezetés előzi meg ezeket a tárgyalásokat a római költészet korszakairól s azok jellegzetes sajátságairól. Az a nagy átfogó tétel, amelynek jegye alatt állónak tekinti az egész római szépirodalmi fejlődést, meglehetősen lesújtó. E szerint a római költészetnek általában véve reprodukáló jellege van. Olyan igazság ez, amelyet kissé fájdalmasan veszünk tudomásul, de amelyet a történelem futása kézzelfoghatólag igazol. A gyakorlati élet kevés terén jelentkezik meggyőzőbb erővel az a tény, hogy