Ciszterci rend Nagy Lajos katolikus gimnáziuma, Pécs, 1929

19 hogy az előadó először az epodosokkal foglalkozzék. A költő u. i. elvesztette birtokait, nagy nyomorba jutott s tehetségének érzetében költemények írásával is törekedett könnyíteni szűkös anyagi helyzetén A kedvezőtlen sorsfordulat folytán keserű lelke természet szerint hajlott a kritikára. Az idők már ekkor megteremtették a belső elégedetlenség költői megnyilatkoztatásának formáit. Lucilius és Archilochos lettek ideáljai ; a satirák s az epodosok az ö lelki háborgásának levezető csatornái. Miközben az ő poetai képzeletének szárnyain bejárta a római élet színtereit, éreznie kelleit, hogy a gúny s a személyes támadások szinte több sebet ejtenek, mint amennyit begyógyítani képesek s magát a költőt is igen közel tartják a milieu szennyes áramlataihoz. Isten-adta képességeivel már az epodosok írása közben is fellendül időnként az előkelőbb és tisztább magaslatokba. Ez irányban Alkaios és Sappho mutatták meg számára az utat. Fejlődő, nemesedő költői érzéke az epodosok földöncsúszó thémái helyett az egyetemes emberi érzéseket elemző s rajzolgató ódák világában szerez otthoniasságot. Azok a szempontok, amelyeket az előadó az egyes költemények feldolgozásánál kiemel, nagyjából három kategóriába sorozhatok. Vonatkoznak a külső formára, amennyiben Horatius a görög versformáknak a latin irodalomban való meghonosításával úttörő szerepet tölt be; azután a témák történeti jelentőségére, hiszen bennük, mint apró tükördarabokban, csillog vissza a római élet; de egyúttal figyelmet lordít a költő életfelfogásának megvilágosítására is. Főgondját mégis a költemények helyes interpretálása képezi. Sorra veszi tehát azokat — a merőben erkölcstelen tartalmú s igy kultúrértéknek nem számítható darabok elhagyásával — s a vera latinitas minden finom árnyalatára reagálni képes, nemes, klasszikus hajlandósággal törekszik azok valódi értelmét kibogozni. Horatiusnak s a magyar középiskolákban szereplő klasszikus auctoroknak történeti, archaeologiai s mythologiai vonatkozásai nagy általánosságban régóta feltárt kincseit képezik a latin filológiának. Ezeket az előadó az általa használt, tekintélyes forrásokból kölcsönzi át. Eredetiségét inkább a klasszikus szövegek szellemének hű tükröztetésében kell keresnünk. Módszere e tekintetben igen tanulságos. Amikor egy lefordítandó szöveg távlatába került, törekedett megérteni annak a maga egészében vett értelmi tenorját s az egyes mondatok lefordításánál is mindenkor úgy alkalmazta a gondolati hangsúlyt, ahogy az áttekintett olvasmány egész szellemi horizontja megkívánta. Ily módon meg tudta éreztetni az eleven élet lüktetését s az egyes kifejezések árnyalatai is alkalmasan tudtak simulni a szőnyegen forgó lelkitartalomhoz. Ebben fejeződik ki az előadó főereje Horatius-szal s a többi auctorokkal való viszonylatában is. Egy másik előadásban igen széleskörű eruditióval szól Horatius epistoláiról s satiráiról. Mérlegre teszi a két költeménycsoportot, megállapítja azok belső értékeit s eredmény gyanánt fölényes magaslatra helyezi az epistolákat, mint Horátius érettebb korának, kiforrottabb költői egyéniségének termékeit. Az epistolákról szóló rész pontos áttekintést nyújt az egyes darabok gondolatvilágáról. Legtöbbjüket az előadó lefordíttatja s gondos scholionokat ír hozzájuk. Hogy azután a satirákat — kisebb műértékük ellenére is — szinte kimerítő feldolgozásban mutatja be, átölelve a műfaj egész történeti fejlődését, azon felfogás alapján történik, mert a satira az egyetlen költői forma, amely a római szellemnek köszöni eredetét; s amelyben igen erőteljes szerepre jut a római lélek egyik főereje, a jogérzék s ily módon általa a latin nép jelleme friss árnyalati vonásokban mutatkozik be előttünk.