Ciszterci rend Nagy Lajos katolikus gimnáziuma, Pécs, 1929

9 A szomorú jelenségekre visszagondolva némileg megértjük, hogy a szerb hatóság ideges türelmetlenséggel szemlélte mindenkor Buzássy igazgató egyéni magatartását, aki egyenes jelleménél fogva soha egy pillanatra sem csinált titkot abból, hogy a megszállókban bitorlókat s a magyarság hóhérait tudja csak felfedezni. Emellett az a vaskövetkezetesség, amellyel hivatalos teendői gyakorlása közben a magyarság érdekeit képviselni tudta s merte, természet szerint szemet szúrt a megszálló hatalomnak. 1919. tavaszán az Újvidéken székelő Narodna Uprava az iskolaügyekben is megkísérli kezeibe venni a megszállott vidék kormányzását. Kimutatást kért a tanulók számáról, vallásáról ; intézkedéseket küldött az érettségire, az új tankerületi beosztásra vonatkozólag; rendelkezni kívánt a tanárok fizetése, az államsegélyek kiutalása érdemében. Az anyagi dotációk folyósítását azonban a következő Nyilatkozat aláírásától tette függővé: „Alulírottak ezennel kijelentjük, hogy sem az iskolában, sem azon kívül nem fogunk semmi olyant tenni, ami az újabb rend érdekeibe ütközik és az új hatóságok rendelkezéseinek mindenben pontosan és lelkiismeretesen fogunk engedelmeskedni." Habár az akkori magyar kultuszminiszter megengedhetőnek találta az idézett nyilatkozat aláírását, Buzássy Ábel egy hasonló értelemben egyebünnen hozzá intézett iratra a következő szavakat veti: Soha! Soha! A szerb hatóságoktól érkezett rendeleteket iktatás nélkül az irattárba helyezte; soha egy szóval sem felelt azokra; az ide vonatkozó távirati sürgetéseket is figyelmen kívül hagyta. Végre Popovics György, a kinevezett tanügyi megbízott, személyesen kívánta őt eddig elfoglalt álláspontja megmásítására bírni. Arra kérte őt, hogy hívja össze a pécsi tanintézetek vezetőit azon módok megbeszélése végett, amelyek szerint a magyar tantestületek az új rendszerbe beleilleszkedhetnek. A válasz az volt, hogy a magyar iskoláknak megvan a maguk törvényes hatósága. A szerb tanügyi megbízott csak erőszak alkalmazásával lépheti át az intézetek küszöbét. Popovics utoljára csak azt kérte Buzássy igazgatótól, engedné meg, hogy legalább az érettségi vizsgálaton s a magánvizsgálatokon jelen lehessen. Amikor ezen szempontból is visszautasító választ kapott, eltávozott s többé nem háborgatta az intézetet pretenzióival. Nem ismeretlen dolgok ezek. Jól esik mégis felidéznünk azokat, mert mögöttük egy acélos pap- és hazafilélek transzparentképe jelenik meg előttünk olyan diadémokkal ékesítve, aminőket az élet bányából nehéz küzködésekkel lehet csak felszínre hozni. Az ó bántalmaztatása után a szekszárdi esperesi korona egy kedves, közvetlen hangú levelet intézett hozzá. Úgy érezzük, hogy ez a levél a leghűségesebb tónusban pendíti meg azt az érzelem világot, amelyet egy tiszteletreméltó, erős lélek távlatában tapasztalunk magunkban. Azt írják: „Mivel tudjuk, hogy ezen bántalmat avval érdemelte ki, hogy a kath. magyar ifjúságnak hitben és hazaszeretetben megingathatatlan, lelkes vezére: azért úgy üdvözöljük főtisztelendőségedet, mint a hit s a hazaszeretet mártírját. .." Tegyük hozzá, hogy Buzássy Ábel hűséges exponense volt annak a tiszteletet parancsoló életfelfogásnak, amelyet azon időtájt Pécs város és Baranyamegye hivatalos képviselői vallottak. Amikor tehát őt ünnepeljük, tiszteletünk magas piedesztáljára helyezzük azt a magasztos példát is, amelyet maga körül látott s amelyből az ő eredeti gondolatainak s érzéseinek megnyilatkoztatásánál erőt s buzdítást merített. Ha a Buzássy Ábel által papirra vetett krónikát tovább olvassuk, jóleső érzéssel állapíthatjuk meg belőle, hogy végre eltűnik az a lidércnyomás, amely Pécs városának lelki világára nehezedett. Szinte ujjongva írja: 1921. aug. 22-én elérke-