Ciszterci rend Nagy Lajos katolikus gimnáziuma, Pécs, 1929

6 lölettel telített, nem magyar ajkú népelemeket. Ennek az ideális szellemi csatának legtermészetesebb bázisául Pécs városa kínálkozott. A Julián-egyesület kérelmére Buzássy Ábel örömmel lép a kultúrakció munkásainak sorába. Az 1912—13. tanév folyamán megalapította a Julián-egyesület helyi bizottságát avval a célzattal, hogy az a városban elhelyezett ösztöndíjas tanulókra felügyeljen. Egyelőre mint ennek a bizottságnak elnöke, utóbb, mint a ciszterci rend bérházában 50 tanulóra berendezett Julián-internátus igazgatója s egyidejűleg a sarajevói Julián-középiskolának főigazgatója, majd később a Pécsett létesített iparostanonc-otthon felügyelője, fejtett ki sok áldozatot követelő, de nagy lelki örömeket biztosító munkásságot. Az ő sokszor elburkolódzó s az élet számos problémája fölött látszatos közömbösséggel átsurranó lelke igen gyakran leplezte le azt a kedves melegséget, amelyet a Julián-egyesület célzatai gyújtottak ki benne. Nagy érdeklődéssel és szeretettel tudta észrevenni, hogy azok, a magyar kultúrát s lelki nemességet megízlelt délvidéki fiúk miként törik a magyar szót s az ő fogyatékos nyelvi készségükön keresztül miként keres utat magának a hálaérzelem a hazánkban élvezett jótéteményekért. A pécsi tanonc-internátus pedig, amely a maga nemzetvédő rendeltetése mellett még egy meglehetősen friss szociális gondolatot is képviselt: nyugodt, harmonikus otthont nyújtani a sokszor igen nehéz sorsban tengődő iparos-tanulók számára, egyenesen az ő nagy lelki büszkeségét tudta képezni. Az 1914-ben kitört világháború, miként minden nemes emberi szivet, Buzássy Ábelét is a maga bénító hatalma alatt tartja. Az ó impresszionábilis természete révén azonban több fájdalmat okozott neki, mint igen sok másnak. Lelkileg igen elevenen át tudja élni a barbár idők változatos életmozzanatait. Kesereg a meggyilkolt trónörököspárért. Eleve riadozik a kilátástalan vérontások miatt. Pirul szerbiai veszteségeinken. A büszkeségnek, de egyúttal a fájdalomnak s aggódásnak érzelmei küzködnek benne, amikor a tanulók sorozása is megkezdődvén, azok lelkesedését fellángolni látja s amikor az őket fenyegető katasztrófákra gondol. A világháború folyamán sokszor tapasztaltuk magunkon, hogy lelkünk melységeiből oly gondolatok s érzések törtek napvilágra, amelyekről a nyugodtabb szemlélődések pillanataiban alig akartuk elhinni, hogy azok is mi vagyunk. Ama magasztos ideák, amelyek a mi régi szabadságharcaink idején szárnyakat adtak a léleknek s amelyek a mi tekintetünk előtt megokoltak minden áldozatot, sőt ösztönzést nyújtottak a nemzeti mártiromság áhítozására, itt hiányoznak a magyar égboltozatról. Ha számot akarunk vetni azokkal a lelki motívumokkal, amelyek ezt az istenítéletet felidézték, annak közvetlen alkalma gyanánt egy orgyilkos szenvedélyt, mozgató eleme gyanánt pedig egy-két nagy nemzeti közösség hatalmi versengését találjuk. A nehéz idők olyformán szakadtak reánk, mint a jégeső, vagy valamely undorító testi ragály, amellyel szemben jóformán csak a nyers életösztön kényszerített bennünket védekezésre. Nem csoda, ha ennek a nagyarányú katasztrófának a maga eszmei célzatait illetőleg nincsen poézise. Csak az epizódokon csillog rajt a feltünedező lelki szépségek aranypora. Ezek is inkább, mint magukban is önálló értékű tragédiák, minden felemelő hatásuk mellett is tompa bánatot írnak a szivekbe. Mi lehetett a teendője egy oktatónak és szerzetespapnak eme khaotikus világ távlataiban ? Bár a zilált állapotok nem kedveztek a múzsáknak, Buzássy igazgató minden eszközt megragadott arra, hogy intézetét állandó aktivitásban tartsa. Világosan látta, hogy a háború mindegyre jobban érezteti a maga áldatlan következményeit az ifjúsággal; hogy az egyetemes izgalmak hatása alatt a nevelő-oktatás belső értéke a minimálisra csökken: mégis legalább az intenzívebb munka pillanataira