Ciszterci rend Nagy Lajos katolikus gimnáziuma, Pécs, 1923

I. BÉKEFI RÉMIG. (1858-1924.) 1911. szeptember 19-ike volt. A zirczi monostor káptalantermének gazdag barokk-pompáján halk, meleg aranyával omlott-ragyogott az őszi napfény. A hatalmas angolkertböl, melyre kápráztató színcsipkéket vert az ősz láthatatlan avar-keze, színek bíborába kigyúlva száll fel a fák csendje és dús, csillámló párázatként ereszkedik rá a káptalanterem ünnepi, nagy pillanataira. Mert itt is csend van. Százhúsz fehér-fekete ruhás szerzetesnek a lelke egyetlen és minden üzenetét kimondott ajka hallgat benne és százhúsz nehéz, fojtott szívverés izgalma reszketően dobban rá a rajta keresztülfolyó percek lassú áramára. Mindenki érzi, hogy egy új történelem közeledik feléje s önkéntelenül is mindenkiben az idő útjának az örökkévalóság felé tekintő párkányára sodródik ki a lélek. A pápa követe, Veszprém bíboros püspöke pedig feláll. Skarlát-szegélyű ruháján gazdagon, büszkén lobban fel a dísz, mikor megáll az igénytelen kettős szín egy sápadt, remegő hordozója előtt és felteszi a kérdést félőén és féltőén, mint aki érezteti, hogy a válaszban már egy darab jövő, a kiigazított élet küldi új hullámait vissza : Békefi Rémig! Elfogadod az apáti méltóságot? S a szavak útjukra indulnak . . . Aki felé pedig tartanak, magas, szikár, aszketikus erejű alak. Csupa rend, fegyelem és energia. Szelid szerény homloka hajfürtjei hófehér árnyékában, gondolatai békéjében pihen. Szemeiben merengő gyengédség kékje s az éles pillantás hideg biztonsága küzködnek. Magatartásában uralkodik az egyenes vonal, amely nem ütközik ki rajta kíméletlen élességben, de őt rendületlenül egy irányban mutatja. Minden azt sugározza jbelőle, hogy benne minden kész és egész: az akarat, a tudás, az erő, az élet. Egy félig avagy rosszul elkészült vonás sincs rajta ... A bíboros püspök szavai pedig a lelkéhez értek és választ várnak. Békefi Rémig homloka pedig ráhajlik a kérdésre, tekintete visszarebben leélt éveire és a lelkiismerete megkérdezi a múltját. ... És újra látja azt a kis, szegénysorsú molnár fiút, aki Hajmáskérről, anyja és atyja könnyes karjaiból elindul a veszprémi piaristák gimnáziuma, az ő első életkapuja felé ... És újra hallja első dicsősége felviharzó örömét. Majd ismét szemei előtt áll a fehérruhás Rémig novicius, amint a templom öreg homályában régi igéket olvas és álmodozva hallgatja az ősi fáknak halkan alápergő lomb-szavát. És megint találkozik a fiatal tanárjelölttel, akit először szédít végig a tudomány féktelen mámora, akiben először ébred fel a jövendő nagy emberének sejtelem- és vágyalakja . . . S látja magát a Mecsek antik városában: Pécsett, az ő egyetlen búzaföldjén: a kathedrán, oklevelei előtt, tanítványai rajongó szemeiben,