Ciszterci rend Nagy Lajos katolikus gimnáziuma, Pécs, 1912

Visszapillantás a pécsi ciszt.-r. főgimnázium Faludi-Önképzőkörének ötven éves történetére

26 datüzték az iskolák homlokára a két varázshatalmú igét: tudni és ismerni. A tanterv és főigazgatói rendeletek gondoskodtak róla, hogy az iskolák az összes képzés terén a tudás bázisára helyezkedjenek s a tanárnak a tanításon, a tanálónak a tanuláson kivül egyébre gondja ne legyen. A léleknevelés nem hivatásszerű kötelesség volt többé, hanem csak néhány lelkesebb tanárnak ingyenes privátája, miután a másikat eltörölték, az ifjak pedig nem voltak egyebek, mint versenyfutók, akik a gimnáziumban bizonyos mennyiségű rendezetlen és fel nem dolgozott ismerethalmazt felnyalábolva felfutottak az akadémiákra, onnan ki az életbe, önmaguknak és másoknak is kinzó gyötrelmére. Így tűnt el lassankint a régi iskolák idealizmusa, kedélyessége, elevensége s utána a szaklapokat, napilapokat telesóhajtottuk, keresvén a régi fiatalság egészséges életkedvét, rugékonyságát, lelkesedését, az önzetlen és derék jellemeket a tudás fája alatt nagyra nőtt sivár és lelketlen generációban. A régi ideálizmus nyom nélkül eltűnt a realizmusban, a lelkesedés helyet adott a szőrszálhasogató és elmekinzó boncolgatásnak, a klasszikus tudás lesüllyedt a grammatizálás hináros ingoványába, az antik szellem gráciái pártában maradtak a reáliák vagyonra sanditó gavallérjai mellett, az életkedv megdermedt a blazirtságban s az emberfaragásnak új módszere támadt a tudomány-tölcsérezés nevén. A nemzeti sajátság, hagyományok, folytonosság magyar talaját, melyen 48-ig építettünk s amelyet még 2—3 évtizedig hazafias tanáraink titokban műveltek, felcseréltük egy rettentően tudományos alappal. Teletömtük a diákok fejét egy rakás geográfiai, statisztikai, természetrajzi, kronologiai adathalmazzal, még a fizika irodalomtörténetét is letárgyaltuk, taglaltunk, boncoltunk, szétszedtünk élő- és holt nyelveket, felapróztuk a szépet, költészetet, mint a tűzifát, hogy semmi se álljon a maga egészében a tanuló előtt s mikor elhagyta az iskolát, szétmállott a lelkében az a csekély poézis is, ami megvolt. Ehhez járult a rengeteg óraszám, mely az öntevékenységre, a feldolgozandó anyag házi megmunkálására alig hagyott valamelyes időt s igy nem szabad csodálkozni rajta, hogy még a sziv- és jellemképző tárgyak is a szárazság és észgyötrés eszközei lettek. Nem a modern divat akarja például feleslegessé tenni a középoktatásban a klasszikus szellemet, hanem az a tapasztalat, hogy nem élik bele a diákok magukat a klasszikus szellembe, nem emelte fel a lelküket, 8 évi kinlódás után is idegen marad rájuk nézve s az életben sem érzik annak átalakító és példátadó szükségét. Ezenkivül régente a tanárnak is, tanulónak is maradt elég szabad tere némi kisebbrendü célok megvalósítására, jelenleg azonban a tanár