Ciszterci rend Nagy Lajos katolikus gimnáziuma, Pécs, 1910

† Váradi Károly

1905-ben érte el pályájának másik nagy emelkedőjét. A székes- fehérvári tankerület főigazgatójává nevezte ki a király, a Budapestre került Spitkó Lajos helyére. Üj működési körébe is belevitte lelkének egész energiáját, amire ily kiváló előd után szükség is volt. Miként előbbi állásában ritka szervező tehetségének adta fényes próbáját, most irányító kezének biztossága érvényesült a gondjaira bizott tizennégy középiskola vezetésében. Rajta volt, hogy az itt talált egészséges pedagógiai tradíciókat továbbfejlessze s az intézeteknek egységes, humánus és modern szellemben való működését minden rendelkezésére álló eszközzel elősegítse. Tapintattal és szeretettel vezette az alája rendelt testületeket a nemzeti tanügy munkájának útján. Nemes törekvéseit megértettük, szeretetét szeretettel viszonoztuk. Ha valakiről, úgy őróla mondhattuk, hogy csak barátai és tisztelői vannak, ellenségei nincsenek.

Ki sejtette volna, hogy a verőfényt, mely eddig pályáján kisérte, oly hamarosan az árnyék fogja felváltani! 1907 nyarán egy fiumei kiránduláson napszúrás érte, melyből a Tátra edző levegőjében kigyógyult ugyan, de következményeit teljesen kiheverni nem tudta. Valami lehangoltság maradt vissza kedélyében, emlékező és ítélő képessége is mintha meggyöngült volna. Egy időre egészen munkaképtelenné vált és pihennie kellett. Mária-Grünben keresett gyógyulást, azután a oozsonyszentgyörgyi rendházba vonult vissza. Ennek a helynek idilli békéje és Fenyőháza hegyi levegője annyira-amennyire helyre is állította egészségét. Majd fizikai zavarok jelentkeztek különösen a szív működésében. Vas szervezete küzdött az ádáz betegséggel s ő maga még akkor is bizott erejében, mikor környezete már régen elkészült a legrosszabbra. Hiába volt minden biztatás, hogy kérjen szabadságot és hagyja oda hivatalát. Hallani sem akart róla. ,,Ha meg kell halnom, — felelte ilyenkor, — hadd haljak meg úgy, mint a katona a csatatéren.“ Még akkor is, mikor már a vizkór fojtó kínjai közt vergődött, mercutiói humorral ékelődött-tehetetlenségén és rendületlenül végezte hivatalos teendőit, mig csak a toll ki nem esett erőtlen kezéből.

Igen, úgy halt meg, mint a katona. Megtört, de nem adta meg magát. Derék katona volt, talpig hőse a kötelességteljesítésnek. Méltó arra, hogy emlékét fénylő példaképen, követendő tanulságul szívükbe zárják azok, kiket ő mindig szívébe zárt: a magyar diákok.

K. B.