Ciszterci rend Nagy Lajos katolikus gimnáziuma, Pécs, 1910

Az energia fajtái és változásai

30

szettudományi oktatás a természet tényeinek a törvényeinek puszta ismertetésével és megértetésével.

Ha felhasználjuk a természettudományt mezőgazdasági, ipari, kereskedelmi haladásunk érdekében, miért ne használnék fel erkölcsi erősödésünk, haladásunk javára is. A legértékesebb, amit az iskola növendékeinek nyújthat, az egészséges, megnyugtató világnézet. A természettudományi oktatás csak akkor lesz a nevelés hathatós eszközévé, ha ahelyett, hogy az észt lexikális ismeretekkel tömné tele, komoly természettudományos gondolkodást fejleszt és a szívet a természetnek oly szeretetével tölti el, aminő pl. a Fohászkodás-ból szól felénk. Arról lehet vitatkoznunk, hogy mit tanítsunk és minő methodust kövessünk, de arról, hogy tanításunkat vallásos szellem lengje át, épen úgy nem lehet, mint ahogy hazafias irányát sem szabad kétségbe vonnunk soha. Ellenkező esetben az iskola erősebb lesz a rombolásban, mint az alkotásban.

Nem keressük ugyan a természettudományban hitünk dogmáinak igazolását, de azt konstatáljuk, hogy a természettudomány, amíg exakt, amíg a tények tudománya, vagyis csak azt hirdeti adatnak, ami megtörtént és nem azt, ami megtörténhetett, hitünkkel a legteljesebb harmóniában van. A kutatás, ha elfogulatlan, ha csak az igazság őszinte keresése vezérli, a vallás igazságainak nem árt, sőt eredményeivel hitet lényegében megszilárdítani kénytelen. A Bethlehembe vivő útra, miként az írástudóknak, a természettudománynak is rá kell mutatnia. A „kikiáltott“ tudósok mondhatják csak az atheizmust az előrehaladt természettudományok posztulá- tuinának.

Írva van: „Nem az ember van a szombatért, hanem a szombat van az emberért.“ Nem az ember van a tudományért, hanem a tudomány az emberért. A tudomány nem arra való, hogy ködös feltevéseivel a világosság forrását előlünk elzárja, hanem hogy a világosság forrásához vezessen. A bibliában azt olvassuk, hogy az izraeliták a pusztában aranyborjút öntöttek és azt körültáncolták. Hasonló jelenség ismétlődik manapság is, amikor annyian a hittől elszakadva a tudományt bálványozzák. Nem azt mondja a mi hitünk, hogy dobjuk el az aranyat, a tudományt, hanem azt, hogy ne csináljunk belőle bálványt, hanem ékesítsük vele a frigysátort.

Mindennapi jelenség a tékozló fiú. Az ő szerepét vállalja a tudomány, amikor még „az ok fogalmát is régi idők szerencsétlen hagyományának, az emberi gondolkodás primitiv korából ránk maradt misztikus gondolatnak“ nyilvánítja,1 természetesen azért, mert Istenre utal. Pedig gazdagabb-e a hitetlen, a vallástalan lélek, mint a hívő a vallásos? Igen — titokban. A természet hívő és hitetlen előtt egyaránt rejtélyekkel van tele, ezekhez járúl a hitéltén lelkében még az élet nagy problémája is. Hit nélkül az életnek, ennek az „elröppenő álom“-nak mindnyájunkat érdeklő nagy problémáját, a legnagyobbat, a legfontosabbat és épen ezért a legiz- gatóbbat, amelyet csak ismer az emberi tudomány, megnyugtatóan megoldani nem lehet. Ezért a vallás egykorú az emberrel; a paradicsomból hozta magával számkivetésének vigasztalására. És „nincs .... a családban, a társadalomban, az államban mozzanat, melynek jelentőségét nem emelné a hit áldása.“1 2 És a hit mégis üldözött. „Az egyetemes egyházat biztossá

1 Max Verworn: Die Fragen nach den Grenzen der Erkenntnis. Jena. 1908.

2 Kármán Mór i. m. 121. 1.