Ciszterci rend Nagy Lajos katolikus gimnáziuma, Pécs, 1905

Erkölcsi alap a nevelésben

akarat. Ha a nevelés egyáltalán lehetséges, úgy feltétlenül szükséges, hogy az akarat fattyuhajtásait lenyesegesse, a benne levő erőt az erkölcsi eszme szolgálatára kényszerítse : az ember örök rendeltetésének érdekében folytatott munka s kötelesség teljesítésére szorítsa. És itt első sorban is el kell távolítanunk mindazt, mi az ifjúnak jóra irányuló akaratát erőtleníti, a lustaság, elkényeztetés minden nemét. Eléje kell tárni, hogy az élet javaira jogcíme csak a munkaszerető embernek lehet; hogy az érzelgő, kényelemnek élő, az érzékiség rabja, a legkisebb akadálytól visszarettenő, az életküzdelemben lankadó ember önmagának terhe s hasznára nem lehet az emberiségnek. Aztán edzeni kell az akaratot annak kimutatásával, hogy az ember erejét a türelmes kitartás, a nehézségek leküzdése, a csapások elviselése, az önmagán való uralkodás teszi próbára, a munkának magában megvan a maga gyönyöre, megvan a jutalma elért sikerekben vagy erkölcsi értékben. Rá kell szoktatni a tanulót, hogy élete a munkásság szakadatlan láncolata legyen, melyben a pihenés nem cél, csak erőgyűjtés; hogy a munka anyagát, tárgyát az erkölcsi kötelesség szabja meg. Nem mulaszthatjuk el itt, hogy rá ne mutassunk arra a rohamos erőhanyatlásra, mely az ifjú lélek akarati tevékenységében hovatovább mutatkozik. Ma már szinte ritkaság lesz a természetes, egészséges, a nehézségekkel, akadályokkal bátran szembenéző szilárd ifjúi akarat. Annál több a dacos, a maga gyengeségében hajlíthatatlan, elcsüggedő, kétségbeeső ifjúi jellem. Szeretettel teljes figyelmeztetés, dorgálás, büntetés elegendő sokszor, hogy egyéniségében, önérzetében, ami tulajdonkép még nincs is neki, sértve érezze magát, megfeledkezzék a mindenkit kötelező törvény, erkölcsi kötelesség, sokszor józan ész szabványairól. Egy megrovás, egy bukás nem egyszer veszi el életkedvét, zavarja meg lelki egyensúlyát s ragadja esztelen tettek elkövetésére. Mennyi a blazírt kedélyben idő előtt megöregedett ifjú ! Mint emelkedik az ellenszegülő, sztrájkoló, öngyilkos tanulók száma! Nem rég volt egy tanuló, ki egyik intézetben bukást érdemelve a másikba ment át, hogy javító vizsgálatot tegyen. Az illető igazgató kérdésére, miért akar intézetet változtatni, leplezetlenül kijelentette, hogy önérzete nem engedi meg az igazságtalan tanárok előtt újra jelentkeznie. Bátran lehet állítani, hogy nem a tanárok voltak igazságtalanok, hanem az ifjú önérzete hamis és téves. Az igazgató sietett is megmagyarázni neki, hogy ily elfogultság mellett nem hajlandó őt vizsgálatra bocsá tani s hogy önérzete nem önérzet, hanem önámítás. Az önérzet a saját erejének érzete, aki pedig a nehézség elől meghátrál, gyengeségéről tanúskodik. Megmagyarázta neki, hogy a tanuló bukása még nem oly csapás, mely alatt elcsüggedni érdemes volna. Csapás az, mikor, mint