Ciszterci rend Nagy Lajos katolikus gimnáziuma, Pécs, 1896

• I iHMlrömmel, mégis nem csekély aggodalommal engedtem annak idején ama megtisztelő felhívásnak, hogy a pécsi katolikus kör böjti felolvasó-estélyeinek elsején* én emlékezzem meg Zsinkó István kanonokról, az imént emiitett kör Istenben boldogult, felejthetetlen emlékű, lelkes tagjáról. Ugyanezen érzelmek hatása alatt határoztam el magamat, több oldalról nyilvánuló bizalmas felszólításra és biztatásra a pécsi katolikus körben tartott felolvasásom közlésére is. Örömmel és szívesen tettem, hogy ily módon is kifejezzem tiszteletemet és szeretetemet azon férfiú emléke iránt, kit tisztelnem és szeretnem oly édes vala. Hiszen lelkem, szivein minden nemes érzelme e szent életű férfiú kedves alakjához fűzött; mert ha magamnak, vagy az én kedves tanítványaimnak példányképet akartam felállítani, mindenkor ez, a külsőségeiben egyszerű, igénytelen, de lelkében nagy, szivében, erényeiben tündöklő férfiú, mint az izraeliták előtt a vezető tííz-oszlop jelent meg szemeim előtt ; ha a mai kor hitközönyét és ebből származó erkölcsi hanyatlását látva lelkemet elboríták a kételyek, a mi katolikus hitünk hatalma, átalakító, nemesítő ereje felett: az ő ragyogó erényei oszlatták el e kételyeimet, mint a nap sugara a ködöt Igen ! ő példányképem, vezérem, bátorítom vala, s azért a gyermek nem ragaszkodhatott atyjához jobban, mint én ő hozzá ! Örömmel lettem azért is, mert így mig egyrészről a róla való megemlékezés szélesebb körben terjedhet el, addig másrészről az én kedves tanítványaim elé is újból mint oly példányképet állíthatom, kit életében követniök arinyi lesz, mini egyházunk és édes hazánk iránt a köteles erényeket gyakorolniok. Szükség van mindig ily példányképekre ! De szükség van ily példaadó jellemekre különösen az eszményiekben és az igazi jellemekben megfogyatkozott korunknak, főleg a tanuló ifjúságnak, mely szivesebben és könnyebben hajlik a jó példára, mint a jó szóra. Hiába, mindig igaz a közmondás: »Verba movent, exempla trahunt.« . De, ha az öröm mellett félelem és aggodalom töltött el akkor, hogy lesz-e elég erős szívem és nem fojtja-e el a megindultság szavain, mert Horáczius szerint is : »Quid desiderio sit pudor aut modus tarn cari capitis? Mi szégyen könyűket hullatni vagy a fájdalmat titkolni ily érdemes férfiúnak elhunytán« (Lib. I. Ode XXIV.); ha félelem és aggodalom töltött el, hogy lesz-e lelkemnek oly magas röpte, hogy áttekintsem egy élet, egy ilyen élet hosszú, csodásan szép, gyengéden kedves, egyszerűen nagy, csendesen áldásos folyását; hogy lesz-e ékesen szóló szavam, melylyel méltóan mutassam be őt, ugy, hogy Jeremiással fel kell-e kiáltanom : »(iyermek vagyok, ki nem tud beszélni« : ép úgy most meg attól tartok, hogy gyenge lesz a tollam ily nagy jellem raj* 1897. márczius hó 7-én.