Ciszterci rend Nagy Lajos katolikus gimnáziuma, Pécs, 1896

pécsi katolikus körnek is buzgó tagja és a katolikus legényegyletnek jóságos, buzgó Meczénása. Szerette gyengéden és erősen a római katolikus egyházat, melynek egész életében lelkes tagja és buzgó papja volt. Nem csoda! Hiszen szinte saját tapasztalásából győződött meg arról, mit a mély szellemű szt. Ágoston mond: »Semmiféle gazdagság, semmi kincs és rang, a világ összes vagyona nem oly becses, mint a katolikus hit, mert csak ez nyitja meg a vak szemét és gyógyítja meg a beteget, ez őrzi meg az igazat és vezeti örök boldogságra.« (384.beszéd.) És ezt az egyedül boldogítani képes hitet a róm. katolikus egyháznak köszönheté. Azért szívvel s lélekkel ragaszkodott hozzája oly föltétlen odaadással, hogy a lángeszű franczia püspökkel és íróval, Boussuet-vel felkiálthatott : »0 római szentegyház! Ha elfeledlek valaha, magamat is elfelejthetem! Száradjon el nyelvem, és ne forogjon számban, ha nem le vagy mindig első gondolatom !« Tudta ő, hogy az egyház és a pápa mindegy; tudta, hogy a pápánál, Péter utódjánál vannak letéve az örök élet igéi, ki Krisztus által neki tett igéreinéi fogva nem tévedhet az igazság terén, »kinek meg nem fogyatkozhalik hite.« Ezért egyháza iránti szeretelét, ragaszkodását átvitte ennek fejére, a római pápára is, kihez fiúi tisztelettel és szeretettel ragaszkodók. Ez a Krisztus helytartója iránt való gyengéd fiuí ragaszkodás bírta arra is, hogy agg-kora daczára magára véve a hosszú út fáradalmait és kellemetlenségeit, személyesen legye le tiui hódolatát Ő Szentségének lábaihoz jubileuma alkalmával. A pápához, egyházához való ragaszkodás adta ajkaira ama kemény szavakat, melyekkel a szelíd bárányból oroszlánná lelt hü fia egyházunknak elitélte egyháza s ennek feje ellen elkövelett sérelmeket. Püspökét is mindig mint jó alattvaló kiváló tiszteletben tarlá. Viselkedése iránta alázatos volt, de nem megalázkodó. Alázatos szívű voll mindig elöljárói iránt, de gyáva hízelgés nélkül. Utóbbi időben nem egyszer volt izgatott, fájdalmas panaszokkal tele. Mi naponkint valánk ennek tanúi. És ugyan mi okozhatta izgalmát, mi idézte elő panas-zos fájdalmait V Kimondom nyíltan: azon gyászos áramlat, mely katolikus egyházunk ellen megindult ; a hitélet ama hanyatlása, a valláslalanság, hitközömbösség és ezekkel járó sülyedése a tiszta erkölcsöknek. Ezt látva nemcsak a lelkek elvesztése tette busongóvá, hanem ama honfiúi szív is, melylyel féltette hazáját, melynek fennmaradására nincs úgy igéret, mint egyházának. Kisfaludy Sándorral vallotta : »Hit az, mi boldogít e földön, Boldogít túl sírodon ; Nála nélkül egy jövőd van. S ez : veszned kell. ó hon !« Nem hiába mondogatta Horácziuszszal: »Juslum et tenacem propositi virum et si fractus illabalur orbis, impavidum ferient ruinae : Igaz és kitarló szándékú férfiút nem tántorít meg semmi, rendíthetetlen roskad össze, rá a világ, ha romokba dől is.« (Barna: Hor. lib. III. ode 3.) Csakugyan rendíthetetlen, alkut nem ismerő, szikla-szilárd jellem volt; de azért türelmes