Ciszterci rend Nagy Lajos katolikus gimnáziuma, Pécs, 1894

Inczédy Dénes 30 éves tanügyi munkásságának jubileuma, közli Gyikos Péter.

— 99 — Atyánk, barátunk, mesterünk, tanítónk! Hogy minket újra itt látsz, ne csodáld. A kit Te tanítottál, ifjúkorban. Ki mesterére Tebenned talált. Az tudja, ini a szeretet, a hála, Annak szivében a Te képed él, Az élte gyümölcsének javát hozva. Eljő Tehozzád s ünnepelni kél. Áldott legyen az oltár, melyre szived Naponta rakja szent áldozatát. Áldott az iskola, melyet vezérelsz, Áldjon meg édes nemzeted, hazád . . Áldott legyen minden lépted, tanárom, A melylyel nemzedékeket vezetsz. Ez áldás, e kivánat, ez imádság. Inezédy Dénes szép emléke ez . . . Énnékem a sors intéző kezével Lantot adott. Im, elhozom Neked. Költő szivéből, mesterem, fogadd el E téged zengő hálaéneket. Nem olyan szép, miként pályafutásod. Nem oly dicső. — — de hiszen melyik az ? Nem oly tartalmas, mint Te kincses lelked. Egy érdeme dalomnak, — — hogy igaz . . . Legyen munkás élted egy örökünnep, Feléd sugárzó hála ünnepe. Minden kalász, a melyet megérleltél. Te istenáldott utad hintse be. Fonódjék minden babér homlokodra, Melyet kezed táplált e föld szinén S minden babér közt homlokodra első, A legszerényebb szálljon: az enyém . . Öblös, szép hangjával, szép előadásával elragadta a hallgatóságot és mikor a szavalat befejezésénél kezet csókolt volt tanárának, majd ez viszonzásul arczát csókolta meg, — a zirczi apát is megölelte a jeles tanítványt — szűnni nem akart a lelkes éljenzés, mely perczekig betöltötte a tágas tornacsarnokot. Az ünnepi óda elszavalása után a mostani tanuló ifjúság sorakozott az ünnepelt igazgató üdvözletére. Az ifjúság nevében Nagy Jenő, a 8. oszt. tanulója a következő beszédet tartotta: Ft. Igazgató Úr! Kedves Atyánk! N. Sándor, az ókor eme lánglelkii léi fia. megvallotta, hogy főbbet köszön Aristotelesnek, tanítójának és nevelőjének, mint szüleinek; ezektől ugyanis testi életét nyerte, szellemi éleiét, lelke kiművelését, mi minden földi kincsnél, még a testi életnél is becsesebb, amannak köszönhette. Ha már a pogánykor ily hálára bírta hangolni a tanítvány szivét tanítója s nevelője iránt, mennyivel inkább kell, hogy színig megleljék a mi szivünk hálával s szeretettel az iránt, ki a pogánykor erkölcsisége felelt magasan kiemelkedő keresztény szeretettel karolta keblére minden tanítványát, ki biztos eszközökkel hathatott és hatott is oda, hogy megteremtse értelmünk és szivünk közt azt, mi a pogánykornak sohasem sikerüli : a teljes összhangot. Igen, mert szeretett Igazgotó Urunk valóságos atyaként gondozza összes tehetségeinket, fejleszti értelmünket, de megtestesült szerénységével folyton intő példa, hogy ifjú meggondolatlanságunkban elbizakodottakká ne legyünk ; irtja a gazt, a gyomot szivünkből, hogy ez el ne fojtsa a jó magot, melyet értelmünkbe és szivünkbe vet ; kitartásra buzdilja az erőset, bizalmat önt a csüggedőbe, felkarolja, segili a gyengét, hogy ha nem is egy fáradsággal s egyenlő sikerrel, de mindegyik becsülettel elérjen a pályatér végére. S e fáradhatatlan munkájában annyi odaadással, annyi türelemmel, jóakarattal van irányunkban Ftdő Igazgató Urnák igazán atyai szive, mintha ránk először árasztaná annak melegét, minlha mi volnánk első tanítványai. Pedig harmincz éve, hogy összes tehetségét, drága életének minden perczét a