Ciszterci rend Nagy Lajos katolikus gimnáziuma, Pécs, 1891

Dr. Békefi Remig: Széchenyi István gróf, a magyar nemzet regenerátora.

— 5 — tulajdon nem kell, mint előre megmondani, hogy a kisded makkhói, ha nem romlott, idővel termő tölgyfa lesz. csak senki el ne gázolja.« A magyar nemzetiséget veszi tehát ótalmába. Azt akarja, hogy a magyar magyar legyen, a nemzeti eszme hasson át mindent, de azért a nemzet ne zárkózzék el az európai kultura vívmányai elől, hanem vegye föl saját testébe, hasonítsa át s gyarapítsa velők erejét; hangsúlyozza, hogy a magyar faj saját fejlődését egyeztesse össze Európa érdekeivel, sőt Európa érdekévé tegye. Lángesze bevilágította az utat is, melyen haladnia kell. Ezért hozza hazafias áldozatának zsengéjét a magyar nyelv oltárára, midőn 1825-ben a nov. 3-iki kerületi ülésben megszólalt: »Nekem itt szavam nincs; de birtokos vagyok, és ha feláll egy oly intézet, mely a magyar nyelvel kifejti, mely azzal segíti honosainknak magyar neveltetését, jószágomnak egy évi jövödelmét feláldozom.« E pillanat óta a nemzet Széchenyi felé irányította figyelmét s szinte mohón neki esett az olvasásnak, midőn »Hitel« ezimíí munkája 1830-ban megjelent. Lángoló fajszeretet adja kezébe a tollat, s mint nemzeti apostol száll sikra korának előítéletei ellen. Villámszerííleg sújtja a rendi intézmény egész épületét; szemébe vágja a nemességnek, hogy midőn a rendi szervezetet védi, a magyar faj izmosodását gátolja, sőt létét veszélyezteti; s a mi a világtörténelemben egyediili jelenség, mint arisztokrata a demokráczia nevében bombázza a nemesi alkotmányt: a tiszta meggyőződés elismerésével tünteti ki azon kevés nemes magyart, ki nemzete érdekében hajlandó lemondani előjogairól, azon magyar nemessel szemben, ki ezekhez görcsösen ragaszkodik: megbotránkozik, »hogy 400.000 lélek a maga előjogait és privilégiumait tiz millió ellenében, a kikről az országgyűlésen említés sem történik, akarja érvényre emelni;« s midőn már ostorát azok felé is pattogtatta, kik minden hátramaradásunkat a kormánynak tulajdonítják, s egyúttal meggyőzött, hogy ő inkább a lehető jót akarja elérni közép utón, mint a képzelt jót, -a magyar faj jövőjébe vetett hitével sikolt fel: »Nein nézek én, megvallom, annyit hátra, mint előre; nincs annyi gondom tudni, valaha mile voltunk, de inkább átnézni, idővel mile lehetünk s mi/c leendünk. A múlt elesett hatalmunkból, a jövendőnek urai vagyunk. Ne bajlódjunk azért hiába való reininiscenl iákkal, de birjuk inkább elszánt hazafiságunk s hív egyesülésünk által drága anyaföldünket szebb virradásra. Sokan azt gondolják: Magyarország volt; én azt szeretem hinni, lesz." A »llitel« mindenkit meglepett, — de ellentétesen hatott. A táblabiró-világ megijedt és dühöngött, a mint észrevette a hűbér birtok, az adóssági törvények, közlekedési eszközök és a Werbőczy-féle világ rendszerének megingását. Voltak, kik elveiben pestist látlak, müvét megégették, őt magát pedig parasztlázítónak, demagógnak és rossz hazafinak bélyegezték, mint azon úr is, ki 1887-ben, midőn Széchenyinek Béla nevü fia szülelett, ily nyilatkozatra fakadt: »Adja Isten, hogy e fiú jobb hazafi legyen az apjánál!« Az ifjabb nemzedék azonban, melybe még nem csontosodott bele az ősiségi szellem, örömmel üdvözölte a »Hitel«-t. Eszmék után sóvárgó lelke bő táplálékra talált, érzelmei a magyar faj érdekeiről szóló elmélet hallatára megnemesüllek, akarata a nemzet jövőjét biztosító ut felé irányult, s ajkáról mély