Ciszterci rend Nagy Lajos katolikus gimnáziuma, Pécs, 1891

Dr. Békefi Remig: Széchenyi István gróf, a magyar nemzet regenerátora.

_ 14 — Széchenyi, a mint előre tudta, magára maradt a tanácskozmányban, mely Kossuth elvét, — a kedvező viszonyokat használja fel a nemzet jogainak kivivására — vallotta magáénak. Ezzel forduló pontra jutott a dolog. A tulajdonképeni Széehenyi-aera véget ért, — Kossuthé pedig megkezdődik. Széchenyi e közben ajánlja az uralkodónak, hagyja helyben a felelős kormányról beterjesztett törvényjavaslatot. S midőn az első független felelős minisztérium megalakult, s az uralkodó, az 1848-iki törvényeket szentesítvén, az országgyűlést bezárta, Széchenyiben még egyszer felvillan a reménysugár, s igy ír: »Bátrabb és vakmerőbb emberek, kikkel felsőbb láthatatlan hatalmasságok látszanak szorosabb szövetségben lenni, néhány nap alatt hazánk jövendőjét oly alapra állították, melyet mi hangya minőségű munkások, — magamat is ide értve, — vagy soha nem, vagy csak generatiók után tudtunk volna alkotni.« Mint közmunka- és közlekedésügyi miniszter azonban ismét, sőt még jobban látta a bonyodalmas helyzetet. A Magyarország és Ausztria közötti viviszonvnak határozatlansága, az ebből folyó súrlódások, az olaszok ellen nyújtandó segély ügye, a horvátoknak Jellasicli bán vezérlete alatti állásfoglalása, az oláhok és szászok hazafiatlan törekvései s a szerbek lázadásai meggyőzték Széchenyit, hogy a mit ő oly régen megjósolt, a mitől lelkében mindig irtózott, — bekövetkezett; t. i. a haza veszélyben van. Mindezek láttára az a borzasztó gondolat kezdi gyötörni, hogy mindennek ő az oka, mert ő indította meg az átalakulás mozgalmait. Augusztus hóban már közel van a kétségbeeséshez. Ekkor történt, hogy miniszteri tanácskozásra megy Batthyányihoz. Nem sokára Deák Ferencz is megérkezik. S mivel a többi miniszterek még nem voltak jelen, Széchenyi megfogja Deák kezét, kivezeti az erkélyre, Batthyányit magára hagyván. Deák — szól Széchenyi — én mindent elveszettnek tártok; a mi helyzetünk kétségbe ejtő; számunkra, kik becsületes hazafiak vagyunk, nem marad egyéb választás, mint magunkat agyonlőni! Agyonlőni? — mondja Deák, — ha az én halálom a hazát és nemzetet megmentheti, bizonyára mit sem gondolok életemmel; azonban a jelenlegi helyzetnek nem mi vagyunk okai, s a mi halálunk azon mit sem változtatna; a jelen pillanatban tehetetlenek lehetünk, de ezen pillanat elmúlik és akkor talán eljő ismét az idő, midőn a hazának hasznára lehetünk; — ón nem lövöm agyon magamat. Nem? — kérdi Széchenyi, — akkor én is megkísérlem tovább élni. Szeptember elején pedig barátai előtt igy kesergett Széchenyi: »Én a csillagokban olvasok, — szól sürü könyek kíséretében — vér, mindenütt vér. A testvér a testvért, a népfaj a népfajt fogja mészárolni engesztelhetetlenül és őrülten. Keresztet rajzolnak a házakra, melyeket le kell égetni. Pest oda van. Száguldó csapatok dúlnak szét mindent, mit építénk. Ah az én füstbe ment életem! Az ég boltozatán lángbetükkel vonúl végig Kossuth neve, — flagellum Dei.« A haza egén tornyosuló vészes fellegek, a már már czikázó villámok s a bár alaptalan, de mégis kínos önvád rettenetes szava lelki nyugalmát végre is teljesen megzavarták, izgatottságát az indulat magaslatára emelték, szivét, mely