Ciszterci rend Nagy Lajos katolikus gimnáziuma, Pécs, 1891

Dr. Békefi Remig: Széchenyi István gróf, a magyar nemzet regenerátora.

— 12 — Széchenyit, vállaljon hivatalt a helytartó-tanácsban. Széchenyi nem vonakodik, — hogy minél jobban érvényesíthesse magát a magyar nemzet javára. Sőt még Deák Ferenczet is biztatja. S midőn a kéréssel mire sem megy, azzal fenyegeti Deákot, hogy nem tartja hazafinak, de még becsületes embernek sem, ha a hivatalt visszautasítja. S mire támaszkodik a gróf terve megvalósításában? kérdi Deák. Az uralkodóra. — válaszol Széchenyi. S midőn Deák fejét csóválja, így folytatja Széchenyi: Nem emlékezik Ón, minő szolgálatot tett Szokoli Mohamed nagyvezérnek Szigetvár ostrománál Szulejinán császárnak még holtteste is? S ki lenne ez esetben a nagyvezér? kérdi Deák. Mi ketten, felel Széchenyi. Az rám nézve erkölcsileg lehetetlen, jegyzi meg Deák. S miért? kérdi Széchenyi. Nem tudja Ön, válaszol Deák, hogy Szokoli Mohammed renegát volt? Széchenyi, mint a helytartó-tanács közlekedésügyi osztályának feje, hozzá látott a Tisza-szabályozáshoz. Itt elért sikerei a vidéken ismét gyarapították megfogyatkozott népszerűségét. Ily viszonyok között, hogy az ellenzéket útba igazítsa, s még inkább, hogy a nemzetet Kossuth követésétől elijeszsze, „Politikai Programmtöredckek" czimű új művében nemzetének jövője miatt sajgó szivét igy önti ki: <> A honnak álladalma megrendült és a legmélyebbre ható hazafiak . . . egyedül buzgó imádságban lesznek kénytelenek utolsó remedium gyanánt . . . újra és újra megkérni a magyarok Istenét, hogy irgalmazzon kiskorúságunknak és segítsen. A nemzetiség . . . alkalmasint utolsó agóniáját fogja élni. S Ön Kossuth, Ön, . . . mit fog érezni, ha csakugyan mégis ecsetem rajza igaznak fogna mutatkozni? és Ön, ki már annyiszor kiábrándúlt, — s erre untig oka is volt — elvégre még a körül is kibontakoznék azon édes illusióiból, melyek Önt most még mindig sötétben tartják, hogy . . . csak phantasiával és önhittséggel volt saturálva;. . . mindenbe beleviszi a könnyen hivőket, egvetmást egy kis ideig fentartani képes, de bevégezni semmit sem tud; midőn másokat akar vezetni, még saját magát sem birta kormányozni gyakorlatilag ; ... ki ... el van tán telve elég talentummal egy nemzeti nagy kórház megalapítására, de nemzetet, sűlyedésbe indult nemzetet soha megmenteni nem fog: . . . nemzetiségünket . . . végkép elejtette lábairól. Ha Ön egyszer kiábrándulva leendett, kérdem, fog-e de csak egyetlen vigasztaló érzést is lelni keblében? És azért a haza szent nevére kérem Önt,,lépjen le agitatiójának azon veszélyteljes teréről, melyre újabban állott, sőt nemesb érzéséhez esedezem, mondjon le a politikai vezérségről is általán ... Ha azonban egykor, midőn már későn lesz, érezni és átlátni fogja s megvallani lesz kénytelen, hogy átok volt az, amit fejünkre hozott és nem áldás: akkor ne mentse magát azzal, hogy nem volt a nemzetben egy hű is, a ki Önnek csalálmait még idején kettétörni elég elszántsággal birt s tehetsége szerint igyekezett volna.« A rajongó honszeretet, s a nemzetet fenyegető biztos veszély előérzete a szenvedély kínos hangján szólalnak meg e sorokban. A közvélemény megütközik a meggyőződésnek ily szokatlan alaku nyilvánulásán, helyteleníti Széchenyi szenvedélyes támadását, s Kossuthoz még erősebben fűződik. Az idők jele, hogy az 1847/48-iki országgyűlést megelőző választásoknál Kossuthot Pestvármegye követének választja; Széchenyi pedig saját otthonában, Sopron vármegyében kisebbségben maradván, Mosonban kap mandátumot.