Ciszterci rend Nagy Lajos katolikus gimnáziuma, Pécs, 1888

— 36 zete újra megindul, sőt már szóhoz is jut, s mély fohász kíséretében kimondja az „igen"-t. Ha „igen", — kapja föl a szót Segür — nyilatkozzál barátom! boldog voltál-e e napon? Oh! sóhajt egy nagyot a beteg — bizony boldog voltam, sőt ez volt életem legboldogabb napja! . . . Ha igy van a dolog, — fűzi tovább a gondolat-cserét az abbé — szólj, nem akarsz-e te ma is oly boldog lenni, mint akkor V Az Isten most is az, a ki akkor volt, Ö most is úgy megbocsát neked, mint gyermek-korodban ! A bűnös szemei erre könybe lábadnak: heves küzdelem fogja el lelkét. De végre is győz a jobb. Első szent áldozásának emléke össze zúzza szivének kemény kérgét, a bűnös fájlalja múltját s visszakívánja elvesztett boldogságát és lelki békéjét. Az abbé czélt ért: a bűnös töredelmesen meggyónt, megáldozott s a szeretet és hála szavainak susogása közt költözött Teremtőjéhez. íme az első szent áldozás csodás ereje ! A szülők munkája eddig csak a kezdet elejéig jutott: most következik a folytatás. Ugy neveljék tehát gyermeköket, hogy hitét minden évben legalább egyszer törödelmesen megvallja. Ilyenkor figyelmeztesse gyermekét a szülő: hogy jól megfontolja ám, mit cselekszik ; egész lélekkel kiengesztelődjék Istennel ; lelke boldogságát könnyelműség folytán ne koczkáztassa! Leghatásosabb azonban a tett; hiszen egy példa többet ér száz parancsnál! Menjenek tehát a szülők gyermekükkel a megigazulás forrásához s végezzék a gyónást és áldozást gyermekükkel. Ez esetben legalább nem járnak úgy, mint az egyszeri deista, kit fia igy támadott meg: „Miért küldesz engem gyónni, és te nem gyónsz? Miért küldesz engem áldozni, és te nem áldozol ? !" Sok szülő nemcsak hogy figyelmen kivid hagyja a gyónásra vonatkozó egyházi parancsot, hanem még ki is gúnyolja. Mily gyakran lehet liallani: a lélek titkainak föltárása egy idegen ember előtt esztelenség ; ember előtt letérdelni ön-elvetés ; a vétektől való feloldozás megigérése állandósítja a bűnt! Pedig van-e az ember cselekvései közt érdekeinek megfelelőbb, mint a gyónás? Hiszen ez lelki életünket biztosítja, mert megígérte az Úr, hogy bűneitek, ha vörösek lesznek is, mint a karmazsin, megfehérednek, mint a hó, — s ha pirosak lesznek is mint a bibor, megfehérednek mint a gyapjú. S őszinte vallomásunkat: „Vétkeztem gondolataimmal, szavaimmal és cselekedeteimmel" nem gazdagon jutalmazza-e a válasz: „Megbocsáttatnak a te bűneid" ?! Nem fokozza-e a szegény és alsó rangú ember önérzetét azon tapasztalás, hogy az Isten törvényszékénél a születés, gazdagság, érdem és rang arisztokrá cziája vele egyképen térdre borul ? Nem javít-e a gyónás bennünket már az által is, mert tetteink folytonos megfigyelését, számon tartását s clbirálását követeli tőlünk ? S hogy nincs a világon az alázatosságnak jobb talajú meleg-ágya a gyóntató-széknél, hadd bizonyítsa ezt a következő kis történet: