Ciszterci rend Nagy Lajos katolikus gimnáziuma, Pécs, 1880
17 szeretetével, a magyar nemzet jellemét némi önzés megengedésével lehetőleg szép szinben igyekszik feltüntetni. A hol igazságszereteténél fogva nem hátrálhat a felfödözött árnyoldalak elől, ott igyekszik mentegetni részint a kor ferde felfogásával, előítéleteivel, részint a szomszéd népeknél azon korban uralkodó hasonló állapotokkal. Valahányszor a nemzeti visszavonás szomorú adatai vannak előtte, le- hangoltan sóhajt föl: „Vajha ne volna igaz !“ De nyomban oda veti az engesztelő, vigasztaló szót: „De ez a kárliozatos bűn nemcsak minálunk, hanem más egyéb nemzeteknél is, még pedig hasonló, néha nagyobb kegyetlenséggel dühösködött.“ (III. 29.) A Mátyás és Vitéz János közt volt zavart viszony ismertetésénél felkiált : „Valaki ezt olvasván, csodálhatná, hogy micsoda emberek voltak Magyarországon az egyházi és világi nagyok'1. De siet a mentegetődzéssel: „Nem mind! Egész Európában így, sőt még gonoszabból volt a dolog“. (III. 98.) Istvánfi — kinek elfogultságát többször megrója Virág, többé-kevesbbé babonás dolgokat hirdetvén Zápolyáról — a következő figyelmeztetést kapja tőle : „Ne gondold, hogy csak Magyarországban szenvedett barbariest az emberiség.“ Megrója azon külföldi Írókat,, kik a nemzet királyairól, kivált a jelesbekröl, nem nyilatkoznak elég kegyelettel s elismeréssel. így Dlugoszt gyakran éri egy-egy keményebb megjegyzés, mivelhogy Mátyás nagyságát Lengyelország gyakori rettegtetéseért mérsékelni akarja. Gyakran megigazítja a régibb irók adatait, melyek a nemzet jellemét nem tüntetik föl eléggé tisztes alakban. A rendkívül élesen kialakult nemzeties érzület oka annak is, hogy Virág az általa ismertetett századok világuézletével szemben meglehetős gyöngédtelen- séggel beszél a pápákról; a miért a „Magyar Századok“ sokak szemében irány- műnek tűnt fel annak idején. Ezt azonban nem azért teszi Virág, mintha az egyháznak, mint édes anyjának, kegyeletien gyermeke volna, hanem mivel a pápáknak világi ügyekre való befolyásában saját hőn szeretett nemzetének önállóságát látta veszélyeztetve. A magyart Virág mindenha nagynak, nemesnek, önerejére büszkének, életre képesnek gondolta. Ezen álláspontjáról mindent lesújt, a mi a nemzet önállóságát kétségbevonni, kisebbíteni vagy épen veszélyeztetni törekszik. Nem jozefinizmus tehát az, a mi Virágot oly sokszor harezba állítja a római székkel s követeivel, hanem a nemes önérzetnek, a gyermekes vezetgetést gyűlölő önállóságnak, önerőnek jól kibélyegzett tudata. Különben is, a mint megrója a hierarchia túlkapásait, épen oly fiúi kegyelettel emlékezik meg az egyházi intézményekről, melyek hivatva vannak a nemzet erkölcsi gyarapodását elősegíteni. Mindig elismerőleg említi föl valamely új apátság vagy püspökség alapítását. A pápák békeszerző munkája is mindig megelégedésével, örömének kifejezésével találkozik. Sőt a hol a papság méltatlan támadásnak van kitéve, ott védelmére kel. így rendreutasitja a Katonától idézett Brutust, mivel ez a római papságot luxusról vádolja azért, mert a pápa nem küldött rögtön egész hadsereget az ország fölsegélésére, „Ma már — úgymond Virág — minden jó s értelmes hazafi, mivel a történt dolgokon nem tehet változtatást, hazájának akkori ügyeire gondolván, méltán szánakodhatik; és a helyett, hogy a 3
