Ciszterci rend Nagy Lajos katolikus gimnáziuma, Pécs, 1880

— 13 —

Egyik-másik „vegyes költeménye“ megközelíti a költői elbeszélést, de a tárgy érdektelensége miatt az egész miinek egyedüli érdeme a könnyű verselés, a nyelv mesteri kezelése.

Nem sokkal szerencsésebb satyráibau sem. Az az él, az a hamu alá rejtett szikra, mely a jó satyrának jellemző tulajdona, Virágnál nem található. A gúny nála nagyon nyíltan lép föl. Nincs semmi elrejtve, a mi az olvasót egy kis cszmélkedésre ingerelné. Tulajdonképen igazi iróniát nem is találunk satyráiban. A hol ez még legsikeresebben lépne föl, ott csakhamar szarkazmussá fajül, mint pl. a „Változásban.“ „A Poéta és Poutyi“ czimUben gyermekesen teszi csúffá a rimet s kedvelőit. „Nászdalai“ már elvesztik a költészet talaját, s prózai csúfol- kodást adnak verses formában.

Trocheusai csodás könnyűséggel peregnek le, de magvatlanül, eszmei tartalom nélkül. A népiesek s a rimelők ellen szólanak, de nem támogatja őket a a műérték. „Petrarca és Koplegyi“-ben szintén prózai marad, pedig igyekszik ki-kiröpiteni a szellem szikráit. Rideg okoskodás, gyenge lábakon járó hirtelen Ítéletek, hypothesisek halmaza. E formát tehát nem sikerűit Virágnak előbbre vinnie. Magasabban áll, bár nem éri el a teljes sikert, epigrammáiban. E téren is, mint az ódában, a reformátor küzdelmein kelle áthatolnia. A tulajdonképi epig- ramm a mi irodalmunkban Virággal kezdődik. Egész lelkében klasszikus lévén, szívesen sajátította el e formát, s miként az ódában Horácot, úgy itt Martialist, tanulmányozta. Hogy eszményképét nem érte utol, kétségtelen dolog, de nem csoda. A martiali epigrammákban roppant ész beszél, szikrázó szellem űzi pajkos játékát, — tehát épen az, a mi Virágnál nem volt meg. Virágnak bizonyára erős a képzelődése, forró az érzése, de nem oly sokoldalú és villámként csapongó az elméje, minő a martiáli epigrammákban csodás változatosságot tüntet fel. Epigrammáinak is az a hibája van, melyet már satyráinál jeleztünk, — nincs élők, s igy hiányzik belőlök maga az elevenítő erő, a lélek. Nagyon világosan mondja ki azt, a mit homályba burkoltan kellene adnia. Hiányzik belölök az érzés melege ; bennök csupán a rideg ész dolgozik, s igy nem csoda, hogyha hidegen hagynak. „Thaisz Andrásnak“ czimü epigramm-csoportja eléggé megvilágítja a most mondottakat. Ugyancsak e mellett szólnak: „Barátságos kérdés,“ „Bártfai Lászlónak és Pongrácz Jánosnak,“ „Arany csillag,“ „Egy fohászkodóra,“ „Zungi,“ „Go- noszdi,“ „Poltron,“ „Salmai,“ „Szemere Pálhoz,“ „Resetához“ stb.

Költői tehetsége azonban e téren sem hagyja egészen cserben Virágot. Egyik-másik epigrammája határozottan sikerültnek mondható. Jó gondolata támad, eltalálja a hangot, s talpraesett müvet alkot. Ilyen pl. „Bandali,“ „Cupidó,“ „Sándor,“ „Gyászkalapos.“ Ezekben megvan a „kis test,“ a „méz“ s a „fulánk“ is. Legszerencsésebb alkotásaiban, minők a most nevezettek, jobbára a szójáték képezi a fordúló pontot. Ez nem idegen előtte és szemlélődő természetének leginkább megfelel. Verselése itt ugyan nem mindig szabályos, de nyelvezete élénk, mozgékony.

Gnómáiban mindvégig helyes eszméket hirdet, de több figyelmet kívánnánk a formára. Egyikben-másikban a legáltalánosabban ismert közmondások vannak föleresztve. (75, 76.) Másokban kevés az eredetiség; több helyütt oly esz