Ciszterci rend Nagy Lajos katolikus gimnáziuma, Pécs, 1880

— 12 —

érdekesek. Ezt egyiktől sem tagadhatjuk meg. Mindeu levél egy-egy adat a „szent öreg“-nek élete történetéhez, másrészt meg egy-egy vonás tiszta, szelid jelleméhez. Sokszor nagyokhoz Írja levelét a nélkül, hogy ezeknek körébe vágyódnék. Nincs benne nagyravágyás; ha magáról szól, csak bajairól beszél; érdemeiről mindig hallgat, e helyett mások érdemét dicséri, kiemeli, néha túlbecsüli. Naiv hangon Írja meg barátjának napi foglalkozása részleteit, ismerteti a kellemetlenségeket, melyekkel küzd, de gyenge panaszra sohasem adja magát. A selejtesnek, a fonáknak irtására a gúny vesszejét is használja olykor, de mindig szelíden fényit vagy fenyeget, sohasem haragból, bosszúvágyból.

Legtöbb epistolája búzditó levél, különösen irodalmi működésre. Dicsőséget, halhatatlan nevet, a hon felvirulását Ígéri a küzdőnek. Példával is igyekszik serkenteni a csüggedőt. Sajnálja a hanyatlót. Széttekint az érdemes hazafiak egész táborán, s hol egyikhez, hol másikhoz intézi lelkesítő szavait egy-egy epistola alakjában. Buda várából, melyről igen sokszor s igen kegyeletesen emlékezik meg, igazgatja szellemi útakon azokat, kik benne bíznak, kik hajlandók őszinte szivből folyó tanácsait meghallgatni, elfogadni, követni. Uralkodik a legnemesebb ügyért küzdők lelke felett a nélkül, hogy ez uralmát csak egyszer is éreztetné, vagy avval dicsekednék.

A ki nyomorában némi anyagi segítséggel látogatja meg, annak episto- lában köszöni meg az ajándékot, mindig odavetve hálaszavai mellé oly eszméket is, melyek a neki küldött tárgyakat értékükben messze felülhaladják, mert — örökké valók. Pyber és Kondé, kik nemes bőkezűségökkel Virág munkáinak napvilágra bocsáttatását eszközölték, mindig tisztes tárgyai a költő hálás emlékezetének. Kegyelettel szól rólok, költői hangon ir hozzájok, s ép úgy biztosítja nemes bálából halhatatlanságukat, mint a római dalos Maecenásét.

A mi epistoláinak előadását illeti, mint ódáiban, úgy itt is a nemes egyszerűségre törekszik. Kerüli a nagyhangú szólamokat; ezek helyett világos, nyomatékos, erővel teljes nyelven közli gondolatait. Nagyon kedveli a hexametert s mesterileg kezeli.

Azon költemények, melyeket Toldy Ferencz „vegyeseknek“ nevez, jobbára félig sikerült ódák, búzditó versezetek, satyrák, s kisebb lyrikus müvek. Virág költői jelleméhez új vonást csak az utóbbiakban találhatunk. Új világot tár elénk dal-lengületű költeményeiben, bár félve s mintegy lepelbe vonva. „Dafnis keserve“ sajátszerü intonatióval lép föl, s egy mélyreható pillantást enged a költő kedélyébe. „A hervadt Phyllishez“ tovább vezet bennünket ez új világban; de nagy kár, hogy azt nem ismerhetjük meg a maga egészében. A gyengédebb érzelmek zengésére kitűnő tehetsége volna Virágnak, mint néhány tiszta dala bizonyítja; — de fájdalom, e genre-ban nem gyakorolta erejét, s igy költői jellemének ezen oldala kifejletlen maradt.

„Hangzatkái“ (az egy „Phyllisről“ szólót kivéve) csak a formát bírják a szonettből, de nem egyszersmind a hangulatot, eszmemenetet is. Fő törekvése ezekben, úgy látszik, csak a merő külsőre irányul. Megpróbálkozik a rimeléssel is, melyet nem sokra becsül. Romantikus alakot vesz alkalmazásba, kinek a klasszikái forma már vérébe ment át.