Ciszterci rend Nagy Lajos katolikus gimnáziuma, Pécs, 1872
5 így hangzik a bölcsészet átalános és gyökerébe vágó meghatározása. Es e meghatározás szerint baki vélné, hogy a bölcsészet rideg valami, az vajmi egyoldalúan fogná föl e tudományt. Hogyan is lehetne rideg az, ami a lélek mélyéből sugárzik elé ? A bölcsészet pedig onnan merül föl, mert a lélek mélyébe van oltva a tudás tiszta ösztöne. Mi sarkallja ugyanis a szellemet az igazság után ? mi szüli a szívben az égető szomjat az ész lát- körének tágítására ? Azon tiszta és nemes ösztön, mely egyedül az emberé. Igazságért, igazságra vagyunk!. . . Amaz ösztön az ismerő tehetségben fészkel és él. S valamint az emberi szellem minden alaptehetsége saját önálló s szabad fejleszkedése által tölti be fölada'át: úgy akarja betölteni föladatát az ismerő tehetség is, midőn az eléje tűzött fejlődési czélt a bizonyosság által az igazságban akarja elérni, s igy az igazság megismerése, a tiszta tudás nem más, mint az ember rendeltetésének betöltése a megismerés körében. Ezen tudásban tűnik elé a tiszta emberi jellemvonás: az intelligentia vagy a tiszta szabad elmeiség. És habár valamennyi tudomány végre is az igazság ez eszményének, az intelligentia eléfejtésének, ama tiszta ösztön kielégítésének szolgál is eszközéül, de a bölcsészet közvetlenül és tisztán e szent szolgálatra szenteli magát. A bölcsészet az igazság papja. A bölcsészeinek e föltétien becsén kívül az életre nézve más viszonylagos becse is van. Tudniillik a bölcsészet az átalános emberi művelődés lényeges követelménye s az emberiség átalános szellemi fejlődésének központja s életforrása. A bölcsészet azon emeltyű, mely a társadalmi köztudalmat tisztázza, fejleszti s hatalommá növeszti, mert a bölcsészet az ember lényegét s méltóságát, a természet rendszerét, az isteneszme határtalan birodalmát egymásra viszonyítottan és külön-külön vizsgálván, a vallási, jogi, politikai életet a haladás utján vezérli az öszhangos tökély eszménye felé. A bölcsészet tudománya az emberé mint emberé, ez a szellemi kapocs az egész és rész, az átalány és egyes között. A bölcsészet kiterjeszkedik az egész emberi életre, ennek fensöbb tiszta czélja irányában. Ugyanazért a valódi bölcsészet nem puszta, hideg s merev tudás, hanem meleg :t s életet nyer az érze- mény és tett által. S valóban, ha a bölcsészeti gondolásmód a világnézet befejezett őszhangjában áll: akkor emez öszhangot az ember életében is elővarázsolja, mely öszhang az emberben minden ösztönt és kívánságot kölcsönösen mérlegel s rendez és az érzés s cselekvésben nyilvánuló életet az isteni világrend magasztos czéljával párhuzamba hozza. A földi élet mozgalmai, zavargásai s tévelygései fölött a nyugalmas fönség e gondolata, mely a bölcsésznek az örök világrendről tiszta tudalmat kölcsönöz, e magasztos lelki nyugalom azon valódi bölcsészeti szemlélésmód, mely által a bölcsész magát valódi bölcsnek bizonyltja. Az ember élettevékenysége három fő irányban nyilvánul: tudási, őrzési s akarási irányokban; s az emberi életet három főeszme vezérli: az igaz, szép és jó eszméje. Ezeknek megfelelőkig az emberiség szellemi életében is három fő oszlop emelkedik ki: a tudomány, vallás és művészet. A bölcsészeinek mindhárommal össze kell függnie ; hogy a tudományokkal: nyilván való; s hogy a másik kettővel is, könnyen belátható. Ugyanis, tekintve a vallást, a hit és erkölcs egységét, mig a bölcsészet azoktól külön sophistikába megy át, addig a hit misticismusba, az erkölcs fanatismusba hanyatlik a bölcsészet nélkül. A bölcsészet szülötte a tudás, s minél magasb fokú ez, annál tisztább vallással párosul. Azonban a bölcszészet összefüggését a vallással nem uj;y kell érteni, mintha ez amabból sarjadoznék föl, vagy akkor lépne az életbe, miután a bölcsészet a hitbeli eszméket kifejtette s az erkölcsöt megtisztította s megalapította volna; ó nem! a vallásnak, a hit- s erkölcsnek megvan a maga forrása!... Hanem a bölcsészet e kettőt, illetőleg ezek egységét megóvja az elfajzástól s idegen elemek mocskától. — Ezen kívül édes testvére a bölcsészeinek a művészet is. Az igazság és szépség kölcsönösen föltételezik egymást, mert mindkettő isteni. A szép a végetlen fölcsillámlása a végesen; a művészet a végetlen föltüntetése a végesen; a bölcsészet a végetlen nyomait mutatja ki a végesen. A bölcsészet az ész, a művészet a phantazia segélyével emeli a lelket a végetleuhez; amaz eszmében, ez eszményben; amaz az érzékitől mentes tisztaságában, emez az érzéki élet mindennemű alakzataiban ; amaz negative a véges és végetlen ellentétességében, emez positive a kettő érintkezésében ; amott a végetlen megfoghatlan fönségében, itt a szépség kellemes ruhájában tűnik föl; a bölcsészet meggyözödésileg biztosít bennünket a végetlenről, a művészet a tetszés által lopja azt a szívbe. A bölcsészet- és művészetnek tehát az életben karöltve kell járniok, de nem összevegyülniük!... Kiindulánk az élet fölpezsdüléséből s azon ponthoz jutva, hol a bölcsészet az életbe s az élet a bölcsészeibe lép át, megismerkedénk aztán a bölcsészet lényegével, föladatával, az élethez való viszonyával az emberiség haladása, — végczélja, — s tudási, érzési és akarási életnyilvánulásának szempontjából. Már most léptessük őket egymásba át. A bölcsészet szentélyébe nem szabad belépnie annak, ki az örök eszmék fölavato ihletésében nem részesült; mert az ilyen nem lelkesül a fönsöbb eszményi irány felé. E lelkesültség pedig a bölcsészeiben szükséges, mert az uralgó előítéletek, a meggyökeresült fonákságok, a zsibbasztó balvélemények elleni harczot küzdi mindenkoron a
