Ciszterci rend Nagy Lajos katolikus gimnáziuma, Pécs, 1872
6 bölcsészet, s természetes következmény szerint gyűlölet, vád, rágalom és üldözés jut vala ezért osztályrészéül. Már az elmélet és gyakorlat is dúló harczot ví gyakorta, főleg az ifjú lélekben. És minden ember szellemi fejleraének pályáján van egy korszak, midőn a fönsöbb eszményképek valamely irányban, már akár tudományos, akár művészi, akár vallási irányban, honszeretet, barátság, vagy bármilyes szempontból hatalmasan ragadják meg a lelket s tiszta lelkesültségre tüzelik. S vajon ez eszményképek csak az ifjúság üres ábrándjai? vajon az igaz, szép s jó iránti lelkesültségnek e szép virágai természetöknél fogva csak hullatag virágok, melyek anélkül, hogy az életre gyümölcsösé érleltetnének, elhervadnak s elenyésznek?... Való és igaz, mikép nem minden virág, melyet az iljukor fakaszt, hoz gyümölcsöt is. A zord, rideg élet kérlelhetlen tapasztalásával, az üzlet merev gépiességével, az élet- eszély számitolásával, önző vágyaival s anyagi érdekeivel mint erős karokkal ragadja meg az embert, úgy hogy a valót mindenütt ellentétben látja saját nézeteivel; eddigi bizalmában, melyet hűen táplált az emberi méltóság s fön- ség iránt, csalatva szemléli magát; eszményképét a tömeg által megvetettnek, kigunyoltnak látja, ifjanti óhaját az emberiség és haza jóléte irányában kivihetetlennek : s ekkor háttérbe szorul s elenyész a föltét, mely szerint az eszményhez az életen át hű szándékozott maradni! — De vajon hát minden virágot e sors ér? nincs az élet zivataraiban állandó lelkesültség? semmi más, csak való nélkül szűkölködő szép álom volt az, midőn ifjú keblünk az eszményért izzott ? — Nem! az eszményt és igazságot az élettől elvitatni annyi, mint az életet átalán megrabolni méltóságától, annyi, mint azt az alpáriság és ridegség porába rántani le. Hanem az élet, hasonlag az anyatermészethez, gazdagságának áradozó teljéből számtalan virágot hoz elé, habár keveset s keveseknél érlel is meg. Es igy keveseknél mégis csak megmarad a lelkesültség a sivár való elleni küzdelemben, mig a legtöbb rész a köznapiasság széles útjára sodortatik. Csak keveseknek sikerül hiven maradniok a szellemi élet önállósága s eszménye iránt a harczban. Hanem ezeknek a bölcsészet mindenkoron az eszmék értelmezője s hű barátjok maradand, vagy tán ö volt az is, melynek segélyével a harczot győztesen állották ki. A bölcsészet tanai valának talán, melyek közvetítésével az eszmény kibontakozva azon homályos érzemények- s ködös ábrándokból, melyek burkában először tűnik föl az ifjú előtt, tiszta s nyugodt tudalomra emelkedett a lélekben, s most már az üres világeszély eszmeszegény sophistikája által nem borittathatik el többé!... Lássuk azonban, mi történik azokkal, kikben az eszmény nem jutott uralomra, kik nem értették meg az ifjúságuk láthatárán feléjük mosolygó nemtő szavait? Ezek elparlagiasodnak, a megélhetés szempontjából becsülnek minden dolgot, csak a közvetlen haszon előtt hajolnak meg, — a közvetett haszonról nincs fogalmuk: nem látják be, mi haszna lehet az embernek a művészetből, tudományból, átalán a szellemi vívmányokból. Vagy ha nem sülyednek is ennyire alá a köznapiasságban, de szeretik a homályt, szeretik az önkényt, zsarnokoskodást, szóval összeesküvésre hajlandók a szellem elnyomására! E szavak nem erősek, csak pillantsuk át a hozzájok csatolt gondolat árnyalatait s vegyük figyelembe azt a százredőjü mély szivet!... Es legközelebb ilyenek a babona és sötétség közegei, az absolutismus uszályhordozói, a félreismert tekintély vak hódolói, a szolgalelkületüek. Legtermészetesebb s egyszersmind leghatározottabb s leghevesebb ellenei az jlyenek a bölcsészeinek. És a bölcsészet sikra száll velők, harczolva világosság- és szabadságért. Az ily emberek veszélyesnek mondják a bölcsészetet az államra és vallásra nézve. Hanem bármily veszélyes ellenei is ezek a bölcsészeinek külsőleg, de bensöleg, szellemileg a leggyöngébbek sorában állnak. Dühöngtek ők Pythagoras, Sokrates, Aristoteles, Averroes, Vanini, Nolai Bruno, Thomasius, Wolff, Fries s mások ellen is, azonban minél többen esének esztelen dühök áldozatául, annál inkább emelkedett a bölcsészet tekintélye s erkölcsi ereje a közvélemény előtt. Jól veté szemökre Schelling: „milyen állam s milyen vallás lehet az, melynek a bölcsészet kárára van? Ha ez valóban igy volna, akkor a hiba az illető vallásban és államban volna.“ Valóban, az oly vallás és állam, mely az ész világát nem állhatja ki s mely az igazság és szabadság eszméi előtt összerogy, mely a sajtószabadság ellenében vesztét érzi, ugyan mily es tiszteletet és becsülést érdemel az ily állam és vallás? avagy hogyan tarthatnának ezek igényt a „vallás“ és „állam“ nevezetre ? ... S mégis, ki hinné, voltak, kik a bölcsészetet mint fogdmeget vagy kegyelemkenyeres Írnokot az állam és vallás szolgálatába törpiték. Gondoljunk csak Baader, Marheinecke, Steffens, Stahl stb. müveire ... Tagadhatlan, hogy a bölcsészeinek is voltak félrelépései, illetőleg, helyesebben mondva, voltak mivelői, úgy egyesek mint egész iskolák, kik határozottan minden vallási eszme ellen fölléptek s a materialismus- és egois- musnak hódolának; mint az encyclopaedisták, Helvetius, De La Mettrie, a jacobinismus követői stb. Hanem az ilyenek tévedtek, mint átalán ember tévedhet. A bölcsészet valójában maga mm, de roszul fölfogva igenis veszélyes. S ha a vallás, jog és igazság eszméi az emberi szellemben gyökereznek : akkor ép úgy a bölcsészet természetében is
