Theologia - Hittudományi Folyóirat 11. (1944)
Juhász Miklós: A képekről való tudomány
70 JUHÁSZ MIKLÓS tannal együttjárt a képrombolás és a szertartásreform. 1552-ben, az Úrvacsora kérdésében zwingliánus elveket valló debreceni plébános, Kálmáncsehi Sánta Márton, megnyeri pártfogóul a hatalmas Petrovics Pétert, mire ez kihányatja a beregszászi templom faképeit. A földesúri hatalommal történő képromboláson vérszemet kapott óvári zsinati tagok, két évvel később, már arról tárgyalnak, vájjon egyáltalában szükséges-e a földesúri és az egyházi hatóság beleegyezése az oltárok és a képek lerontásához ? A többség még hű marad a középkori tekintélyi keretek között mozgó lutheri hitújítás eszméjéhez, és az akkori kegyúri joggyakorlat szellemének megfelelően a földesúr hozzájárulásához köti a templomtisztogatást. De éppen az ezen a zsinaton püspökké választott Tordai Demeter, sacramentárius meggyőződéséhez híven, az óvári földesúr, Báthory György megkérdezése nélkül távolíttatta el a templom oltárát és egyszerű asztalt állíttatott be helyébe. Természetes, hogy a törvényes felsőbbség, valamint az ahhoz szító zsinati többség részéről nem maradt el a felelősségrevonás és büntetés formájában megnyilvánuló visszahatás. Egész sereg példát lehetne felsorakoztatni a debreceni, kolozsvári, szatmárvidéki reformáció történetéből, ahol mindenütt a sacramentárius tanokra való áttérés kísérő jelensége a képrombolás, oltáreltávolítás volt. Természetesen még ott is, ahol földesúri támogatással ment végbe a képrombolás, szellemi ellenmozgalmakat váltott ki, jeléül annak, hogy nemcsak a kegyúri jogot érintő, hanem hitelvi kérdésről is volt szó. Amikor a sacramentárius Kálmáncsehi, az akkor még lutherista tanokat valló Dávid Ferenc kolozsvári plébánossal vitatkozik, a faragott és festett képek kérdése érdekes, még külföldi köröket is megmozgató vitaanyagot nyújtott. Dávid és a szász universitas Melanchtonnak véleményét kérik ugyanis ki ebben az ügyben. A nagytekintélyű teológus higgadt, nyíltan egyik pártot sem támogató választ adott. Azt fontosnak tartja, hogy a képeket ne imádják, hozzájuk ne zarándokoljanak, de azt fölöslegesnek mondja, hogy a templomból és a magánházakból száműzzék azokat. Megmarad a szigorúan adiaphorikus lutheri elv mellett : mozgalmat nem kell indítani eltávolításukra, de az sem kárhoztatandó, ha valaki kihányja azokat, főleg ha ezt zendülés nélkül teheti. A lutheri teológia szempontjából korrekt elv az erdélyi viszonyok pillanatnyi állása miatt a képrombolóknak kedvezett : a sacramentarista tanoknak megnyert földesurak beleegyezésével zendülés nélkül, tehát egy szellemi tekintély kívánságának megfelelően, s így tőle fedezve, hajthattak végre egy mozgalmat, amely az adott körülmények között, ha nem is kimondott csatlakozást jelentett, de nagyfokú közeledést a helvét hithez. Ez a mozgalom váltotta ki ellenhatásként a szigorú lutheri felfogás hívei között azt a fejlődést, amelyet a szász káptalanok már említett 1565. évi zsinati határozata jelent : egyházfegyelmi téren megszüntetik az oltárok és képek adiaphorikus jellegét, hogy ezzel is megnehezít
