Theologia - Hittudományi Folyóirat 11. (1944)
Papp Imre: Isten és erkölcsi lét Nicolai Hartmann erkölcsbölcseletében
ISTEN ÉS ERKÖLCSI LÉT HARTMANN ERKÖLCSBÖLCSELETÉBEN 53 Az isteni gondviselés finális determinizmusa elnyomja és megsemmisíti az erkölcsi szabadságot. Viszont, ha érvényesül az erkölcsi szabadság, törlődik az isteni gondviselés. Kontradiktórikus ellentétben állanak egymással szemben : mint tézis és antitézis. Ez az antinómia nem az etika területéről nyílik fel. Az etika közömbös az Istennel szemben : innen áll teizmuson és ateizmuson. A vallási gondolat foglalja magában ezt az antinómiát. Az Istennel szemben érvényesülő vallási szabadságot «sacrificium intellectus» nélkül elfogadni nem lehet. Lehet, hogy van megoldás, de ez csakis az abszolút irracionáléban lehetséges. Az ötödik antinómia.1 A gondviselés antinómiájának visszája a megváltás antinómiája. Az embernek Istenhez való viszonya nem merül ki az Istentől való függésben, sem pedig az embernek Isten előtti bűnösségében. A viszony az embernek a «bűntől» Isten által történő megváltásában csúcsosodik ki. A bűn (Sünde) az a morális vétek (Schuld), amelyről az etika is szól, csakhogy ez nem mint morális vétek jelentkezik, vagyis mint a saját lelkiismeret előtti és értékek előtti vétek, hane/n mint vétek Isten előtt. Az erkölcsi véteknek az a lényege, hogy teherként súlyosodik az emberre és az embernek viselnie kell ezt a terhet. Vallási értelemben a bűn rosszá teszi az embert, képtelenné teszi a jóra : elzárja előle az utat az erkölcsi fölemelkedéshez. Rossz végzetként, átokként nehezedik az emberre. S ezt az átkot veszi le az isteni megváltás. A vallásban a bűn így bizonyos szubstanciálitást, önállóságot kap : az emberről és tettéről leoldható és elválasztható lesz. A vallás álláspontjáról a rossz tulajdonképen nem a rossz tett, illetve a rossz akarat, hanem a teher, a teher viselésének kényszere, a teher által történő akadályoztatás. A rossz tett erkölcsi vétkességét senki el nem veheti, mert az elválaszthatatlan a vétkestől. A vallási értelemben vett bűnt azonban, amennyiben az erkölcsi vétekkel szemben elválasztható- ségi jelleget visel, el lehet venni. Ezt a bűnfogalmat az etika nem ismeri. Az erkölcsi személyiség vétkességének nincs szubstancialitása. Az erkölcsi szabadság lényegéből folyik, hogy a vétek örök és megszüntethetetlen. A vétek szükségképen addig tart, amíg van érték, amely azt elítéli. Túléli a személyt, akárcsak az érdem. Senki sem szakadhat el vétkétől mindaddig, amíg van erkölcsi szerve annak érzékelésére. A más részéről történő megbocsátás kizárólag a megbocsátó erkölcsiségét módosítja. Erkölcsileg van győzelem a rossz fölött : a jó által, tehát csakis benső átalakulás által, de nincs a véteknek mint olyannak megsemmisítése. Különben is a vétket mint olyat nem kell erkölcsi rossznak tar1 U. o. 743—45. 1.
