Theologia - Hittudományi Folyóirat 11. (1944)
Papp Imre: Isten és erkölcsi lét Nicolai Hartmann erkölcsbölcseletében
52 PAPP IMRE vagy akarat nem állhat mögöttük, különben felfénylésük nem lenne abszolút és apriori. Ezzel a tézissel a vallás antitézist állít szembe : minden erkölcsi fölszélítás és törekvés alapjában véve Isten parancsa ; Isten akarata jut benne kifejezésre, s tartalmát az ember csakis így érzi erkölcsi értéknek. Az erkölcs nem más, mint az Isten parancsa szerinti élet. Ezáltal az erkölcsi törvények önállótlanná, függővé, heteronómmá lesznek. Az isteni hatalom szava tételezi azokat. Ez is igazi és föloldhatatlan antinómia. Isten lényegéből folyik, hogy a világban, ami az ő elgondolása és műve, csakis azáltal lehet valami értékes, hogy ő akarja, parancsolja, vagy hogy valamiképen lényegéből folyik. Viszont az erkölcsi értékek lényegében áll, hogy csak annyiban van meggyőző és kötelező erejük, amennyiben értékjellegüket tartalmaik önmagukban hordják. Tehát nem külső parancsolásból kapják értéküket. Isten mint törvényhozó nem írhat elő értékeket. Mert ha olyat írna elő, ami nem felelne meg a meglévő értékeknek, ezt mint parancsot lehetne követni, de mint értéket nem lehetne érezni. Az ellenmondás tehát elvi, szorosan kontradiktórikus, amellyel szemben kudarcot vall az antinómiát elmosni akaró minden kompromisszum. A negyedik antinómia.1 A legélesebb antinómiák a szabadság problémaszférájában nyílnak föl. Ezek igazi «szabadságantinómiák». Az elsőt a «gondviselés», a másodikat a «megváltás» antinómiájának lehet nevezni. A vallási szabadság egészen más valami, mint az erkölcsi. Az erkölcsi síkon az akarat egyrészt a természettörvénnyel, másrészt csak az erkölcsi törvénnyel áll szemben. Mindkettővel szemben tud magának teret biztosítani, mivel a természeti törvényszerűség csak kauzális determinációval köt, míg az értékek realiter önmagukból nem determinálnak. A vallási világkép értelmében ellenben az akaratnak ezenkívül még számolnia kell az isteni gondviseléssel is. Az pedig egészen más- jellegű hatalmi instancia. A természet kauzalitása vak, nem köti az embert kitűzött célokhoz. A természet közömbös az iránt, hogy az ember milyen célokat tűz ki a maga számára. Egészen megfordul a helyzet az isteni gondviselésnél. A gondviselés teleológiai, finális determináció. S mivel meghatározó ereje végtelen, az ember és teleológiája tehetetlen vele szemben. Itt nem marad lehetőség és tér önirányítás számára. Még helyesebben : ami önmeghatározásnak tűnik fel, az valójában nem más, mint az isteni gondviselésnek az emberlétet velejéig, gyökeréig átható mozgató ereje. Az isteni gondviselésben teljesen megsemmisül az emberi gondviselés, önirányítása látszattá válik, étosza összeomlik, akarata megbénul. Minden kezdeményezés és teleológia Istenre vitetik át. 1 U. o. 740—43. 1.
