Theologia - Hittudományi Folyóirat 11. (1944)
Horváth Sándor: Az engesztelés
30 HORVÁTH SÁNDOR O. P. előnyös, hogy sem a kiengesztelődés erőforrását, sem pedig eszközeit nem jelöli meg, úgyhogy pl. az Istennel való kibékülésről teljes joggal mondhatjuk : Deus erat in Christo mundum reconcilians sibi,1 ami a vers folytatása szerint is a kibékülés ingyenességét kifejezetten hangsúlyozza : non reputans illis delicta ipsorum. A conciliatio és reconciliatio tehát a folyamat befejezésének és tökéletesülésének a legjellegzetesebb sajátságát emeli ki, amikor t. i. a kiengesztelendő személy mintegy megkoronázza és végleg érvényesíti a mindkét részről megnyilvánuló jóakaratot, a kegykereső és a kegyes, lehajló érzületet. Mikor az ellentétek elsimulnak, a propitiatorium átnyujtatik és elfogadtatik, s így nemcsak a dologi, hanem az érzelmi mozzanatok is kiegyenlítődnek, akkor létrejön az az összhang, amelyet az engesztelés céloz. 5. Az engesztelés eszközei és megvalósító tényezői. Az engesztelés eszközeit propitiatorium néven foglalhatjuk össze. Akár dologi teljesítmények legyenek ezek, akár pedig cselekmények, közös sajátságuk, hogy a megengesztelendő félre vonatkoznak, mintegy ennek a birtokaiként jelennek meg, kiterjesztve rájuk subsistentiájának erejét. Ami ebből a viszonyításból árad át az engesztelés eszközeire, az bizonyos tárgyi szentséget kölcsönöz azoknak úgy, amint a magántulajdont is szentnek szoktuk mondani.2 Ami pedig minőségüket illeti, veti, vagy tudni sem akar róla. Az engesztelés ebben az irányban azáltal történik, hogy a Krisztussal egyesült emberek megtagadnak minden közösséget a többiekkel és kérik Istent, hogy a földi sors intézésénél is ne ezeknek az apráztáziájára, hanem Szent Fiának az érdemeire nézzen. 1 2. Kor. 5. 19. 2 Amint Heiligkeit und Sünde... 79. s köv. old. kifejtettük, a szentség a teremtett dolgokra az Istenhez való viszonyításból árad át. A consecratio az Istennek történt teljes iefoglaltságot jelenti, az áldás (benedictio) pedig Isten döntéseinek visszatükröződéséből kíséri a teremtményeket. Ezért szokott az Egyház és a szerinte irányuló magán-buzgóság is ilyen szimbolikus cselekményekkel személyeket és dolgokat Istennek szentelni. Amennyiben ezek Krisztusban, mint foedus populi-ban érvényesülnek, engesztelő tényeknek és adottságoknak tekinthetők. Az Egyház mintegy az ilyen szentelményekben látja a vallásos érzület kifejezőit és a Krisztus bélyegét magán viselő jelképeket, amelyek külsőleg tanúsítják, mintegy állandósítják a hivő belső érzületét és annak Krisztusra való vonatkozását. Ha tehát engesztelésen személyeknek vagy dolgoknak Istennek történő szentelését értjük, akkor ennek csak úgy van értelme, ha a jelképezett hátterében megtalálható az egyeseknek vagy a közösségnek Krisztus kiengesztelő érzületébe való bekapcsolódása. Az engesztelés eszközei és közvetítői tehát minden esetben a benső érzület jelképei és ennek szimbolikus hordozói. Minden emberi engesztelő adomány vagy cselekmény mint végső jelzett érzületre Krisztus végtelen szeretetére és engedelmességre mutat és utal. Az engesztelésnek az Egyházban szokásos módjaiban ezért nem szabad tartalmatlan külsőségeket és ceremóniákat látnunk, hanem a Krisztusban való egység, az Ő megbékítésének szent szimbólumai szerint kell azokat kezelnünk.
