Theologia - Hittudományi Folyóirat 11. (1944)
Teller Frigyes: Magyarország középkori hangjelzett kódexei
284 IRODALOM — LITERATUR — BULLETIN a bölcseség héját, nemcsak értelmi szemlélete megy át jelentős katharzisor, hanem személyes vallás-élete is rányit azokra a legmélyebben fekvő forrásokra, ahonnan egyedül tud igazán és maradandóan táplálkozni. Ibrányi Ferenc. Bucsay Mihály: A reformátorok úrvacsoravitái. Sárospatak—Budapest, 1942. 26 lap. A szerző bemutatja a XVI. századi hitújítás főbb irányainak fokozatosan erjedő fejlődő, egymástól eltérő felfogását az úrvacsora kérdésében. Amennyire egyek voltak a reformátorok az ősi katolikus tan elvetésében, ép annyira nem tudtak egységre jutni saját vélekedéseik összeegyeztetésében, azaz afölött való döntésben, hogy mennyi is fogadtassék el Krisztus jelenlétéből az úrvacsorában. A reformáció úrvacsorái tankeletkezéseknek, ellentéteknek és egyezkedéseknek a történetét adja elő világos összefüggésben a tanulmány. Sorban ismerteti Luther, Karlstadt, Zwingli (ez utóbbi szövetségében Oecolam- padius és Bucer), Melanchton és Kálvin tanítását, majd az egyezkedési erőfeszítések három fő állomását (Marburg, Straßburg, Genf). A megegyezés a két főirány (Luther—Zwingli, illetőleg később Kálvin között) csak taktikai : politikai kényszerhelyzet sugalja (19. L), hogy a veszély elmúltával fölbomoljék. Bemutatja a tanulmány, hogy az úrvacsora kérdésében mindegyik hitújító változtatta nézetét az idők és viták folyamán. A legszilárdabb még Kálvin, mert neki megvan az a helyzeti előnye, hogy későbbi felléptének idejéig az úrvacsoratan már átesett a változások nagy hullámán. Az elvben meghirdetett reformátori evangéliumi szabadsággal szemben, mindegyik irányzat a maga felfogását szerette volna a másikra ráerőltetni, ami nem mindig történt a szellemi meggyőzés eszközeivel. Westphal Joachim hamburgi lelkész 1552-es művében «Kálvin tanát úgy emlegeti, mint egyet a szakramentáriusok táborában található sokféle önkényes, nyakatekert, erőszakolt, az írással összhangban nem álló emberi kitalálások közül». (22. 1.) Frankfurtban, Straßburgban, Brémában erőszakoskodásokra került a sor. Ez utóbbi helyen «a tiszta tan jelszavával nagy erővel rontottak Kálvin és Melanchton ellen. Magát Melanch- tont csak 1560-ban bekövetkezett halála váltotta meg a Luther-epigonok alacsony gyanúsításoktól sem tartózkodó, gyűlölködő támadásaitól» (22. L). Wittenbergben 1574-ben «megindult az egyetemnek Melanchton híveitől való erőszakos tisztogatása és azok kegyetlen üldözése ... egyeseket halálukig fogságra vetettek ... A közvetítő irány elvesztette jelentőségét. A porondon most már csak a két szélső szárny ... maradt». (23. 1.) A szerző kálvini alapfelfogásban, de tárgyilagosan ismerteti tömörített előadásában a hitújítói úrvacsoravitákat. Módszerében elsőbbséget ad a teológiai vizsgálódásnak a filozófiaival szemben s kiegyensúlyozottan fonja egységbe a történeti s bibliaértelmezési szempontokat. Azt talán említenünk sem kell, hogy a Szentírás eucharisztikus helyeinek értelmezése a katolikus tantól eltér. Az ókeresztény irodalomból mindössze két írót említ. Idézi, hogy a Didache az eucharisztiát lelki ételnek mondja — ez igaz, de hiszen ez nincs a katolikusfelfogásellen—viszont ugyanezzel aművel
