Theologia - Hittudományi Folyóirat 11. (1944)
Horváth Sándor: Az engesztelés
18 HORVÁTH SÁNDOR O. P. a természettől szándékolt, tehát rendellenes állapot. Mivel személyek közötti viszályt jelent, az erkölcsi rendhez tartozik, s így valamely erkölcsi rendetlenségben és értéktelenségben gyökerezik. Rendetlenség az oka, ha túlérzékenységből származik, amennyiben valaki túlbecsüli személyi méltóságát és érvényesülési jogát, és így hajlandó mindenkiben ellenséget látni, aki kívánságainak nem felel meg. Az ellenségeskedés ilyen oka nem érdekel bennünket, mivel erkölcsi eszközökkel nem igen szűntethető meg. Inkább a rendellenes lélektan körébe tartozik. Az erkölcsi értéktelenség mint sértés (offensa activa) és az annak megfelelő sérelem (offensa passiva) okozza a békétlenséget és ellenségeskedést.1 Ezt az értéktelenséget csak erkölcsi értékkel lehet kipótolni és a természetes állapotot vele helyreállítani. Érdem, meritum néven ismeretes ez az erkölcsi érték, amelyet egyelőre nem kell tisztán viszonyított értelemben szemlélnünk, hanem mint számbavehető súlyt és nyoma- tékot, amelyet bizonyos erkölcsi mérlegelésnél nem hanyagolhatunk el. A megbéküléshez tehát föltétlenül szükséges, hogy az erkölcsi értéktelenség helyét az érdem, az a súly foglalja el, amely a sértést és az általa okozott károkat úgy értékében felülmúlja, de mindenesetre kiegyenlítse, mint pedig a vele járó erkölcsi sebeket meggyógyítsa. Az érdem tehát kísérő jelentése szerint (denominative, metonymice) jelenti a megbékülést, s mint ennek eszköze, tulajdonképeni megindítója és közvetítője tartozik fogalmi körébe : amíg a sértő fél megmarad erkölcsi értéktelenségében, nem érdemli meg, hogy egyáltalában szóba álljunk vele. Hogy ez megtörténhessen, érdemet, és pedig a kibéküléshez arányított érdemet kell felmutatnia. Érdem tehát a mi tárgykörünkben a kibékülés megvalósulásához szükséges eszközt, hozzá viszonyított, arányos erkölcsi értéket jelent. A megbéküléshez viszonyított érdem fogalmától tehát a tartozás (debitum), a kötelesség (obligatio) vonásai nem választhatók el teljesen. Ezek pedig a jog, vagy az erkölcs körébe tartoznak, aszerint mint tisztán dologi vagy személyi igények írják elő azokat, vagy pedig teljesítésükre a cselekvő személy becsületérzése hangolja fel a lelket. Az első csoporthoz tartozik minden cselekmény vagy teljesítmény, amelynek elégtétel (satisfactio) jellege van. A többiek feladata az erkölcsi rend teljes helyreállítása, tehát mindannak az eltüntetése, ami az illendőség szempontjából ellenkezik vele, vagy megbontja teljességét. Az illendőségen itt nem külső viszonylatokat, vagy éppen tetszésszerinti válogatást kell értenünk, hanem igazi erkölcsi kötelességeket, amelyeknek nem az igazságosság (iustitia) a forrása. Minden erénynek van parancsszava, s az, ami ebben kifejeződik, debitum, kötelesség. Hogy megtörténjék, az erény természetéből folyó szükségszerűség. Ha ugyanis adott körülmények között nem a parancsszó szerint cselekszünk, azt az erkölcsi rendet sértjük meg, amely megköveteli, hogy lelkiségünk (praeparatio 1 Ezekről a fogalmakról bőven tájékoztat idézett művünk.
