Theologia - Hittudományi Folyóirat 11. (1944)
Teller Frigyes: Magyarország középkori hangjelzett kódexei
158 TELLER FRIGYES magasabb hangon, énekelve ejtették ki. Az a szótag, mely a legmagasabb hangot foglalta el, hordozta az úgynevezett tónikai vagy éles accentust (acc. acutus), a többi, ezt megelőző és követő szótagok pedig hordozták az accentus gravis-t. Az elsőnek jele egy függőleges, kissé jobbra hajló vonal, a másiknak pedig egy függőleges, de kissé balra hajló vonal. A kettő közé eső szótagok egy bizonyos közepes hangmagasságúak voltak. A magas és mély hangoknak ezen ritmikus váltakozásából született meg a melódia, mely kezdetben egyszerű és természetes volt. A latin nyelv zenei jelensége volt még az is, hogy a prózai szöveget helyenkint, különösen a mondatok végét (clausula) időmértékesen lüktették ki. Ez a törekvés mutatkozott a kereszténység IV—V. századában, melyet «cursus metricus»-nak neveztek, és amely főleg a recitatívók- ban, a praefatio, Pater noster, és az oratiók szövegeiben (... nóstris in- fúnde, ... glóriám perducámur ...) nyilatkozott meg. Erre utal Cicero, amikor a beszédről szólva megjegyzi : «est autem in dicendo quidam cantus obscurior». (Orat. XVIII.) A latin nyelvnek ezen melodikus accentusa a post-classicus időben, a IV. századtól kezdve teljesen megváltozik, amennyiben az accentus intenzívvé válik.1 A latin nyelv tonikai accentusának melodikus jellege nem veszett el végképpen, mert ezt megőrizte a katolikus Egyház liturgikus éneke, melyet első kodifikátoráról, Nagy Szent Gergely pápáról (600) gregorián- éneknek nevezünk. A gregorián melódiáknak közelebbi vizsgálata ugyanis arról győz meg bennünket, hogy a legmagasabb hangok jegyei vagy csoportjai majdnem mindig összeesnek a szöveg grammatikai accentusával, azért az accentusok mintegy képét alkotják a zenének. Az accentus a bimbó, melyből a melódia kivirágzik. Ez a körülmény egyúttal a gregorián ének nagy esztétikai értékét is bizonyítja, mert a melódia és a szöveg a legcsodálatosabb módon és legbensőségesebben egyesülnek és bemutatják azt a legszínesebb művészetet és technikát, hogy a szöveg miképpen szülte a melódiát, viszont a melódia művészi erejénél fogva hogyan világította meg a szöveg titkos értelmét. A középkorban az egyházi éneket emlékezetből énekelték és a karvezető kezének hullámzó mozdulatával jelezte, hogy a dallam felfelé 1 Ferretti O. S. B., Estetica gregoriana. Roma, 1934. 7. 1. : «L’accento latino conserva l’antico suo carattere melodico, ma in pari tempo diviene formai mente forte: fusione, su unastessa sillaba della parola, di queste duequalita, tono e jorza. L’accento acquista una intensita maggiore, intensita materiale, angolosa, direi quasi grossolana. Questo accento forte-iungo conserva, almeno in alcune principali lingue romanze, e dove piu, dove menő, ti tradizione valore musicale e melodico». — Ugyanerre vonatkozólag lásd még: E. Weil et L. Benloew : Théorie générale de l’accentuation latine. Paris, Durand. 1855. — J. Vendreyes : Recherches sur l’histoire et les effets de l’intensité Initiale en atin. Paris, Klincksieck, 1902. — Campini Francesco : Principi di fonológia, etimológia e morfológia latina. Torino, G. D. Rossi, 1895.
