Theologia - Hittudományi Folyóirat 11. (1944)
Teller Frigyes: Magyarország középkori hangjelzett kódexei
MAGYARORSZÁG KÖZÉPKORI HANGJELZETT KÓDEXEI 157 tehát az, hogy az Egyház liturgiája és annak zenéje a mai napig is el- törölhetetlenül magán hordja keleti származásának nyomait. Az antik Rómától pedig két dolgot örökölt az Egyház a maga teljességében : a római jogot és a római éneket. Az egyik alapja lett külső, közjogi életének, a másik formát adott belső, liturgikus életének és kivirágozta a gregorián éneket, melyet hosszú századokon keresztül «cantilena romana»- nak hívtak.1 Az őskereszténység a liturgikus könyvek írásánál eleinte csak a szöveg másolására szorítkozott. A melódiát nem jegyezték le azért, mert a legnagyobb részét emlékezetből úgyis tudták, másrészt pedig azért, mert nem volt kéznél oly kialakult zenei jelrendszer, amely erre a célra csak hozzávetőlegesen is alkalmas lett volna. Így a zenei hangok rögzítésére kezdetben csak irányt jelző vonalkákat és pontokat használtak, melyek magasabb, vagy mélyebb hangot jelentettek. Ez a jelzési mód később a szomszédos hangoknak egymásközti viszonyát is iparkodott grafikailag feltüntetni (piktográfia). Később a jelek már egész zenei mondatot is jelentettek (ideográfia). Jól ismert és régen szokásos melódiákat bizonyos meghatározott, konvencionális jelek mutattak az énekeseknek. Valahányszor egy ilyen jel előfordult a szöveg felett, mindig a neki megfelelő dallamot énekelték emlékezetből. Ennek a rendszernek legrégibb használatát a zsidóknál látjuk, amint erről az ószövetségi zsoltárok címiratai ma is tanúskodnak.1 2 Ilyenféle hagyományos mnemotechnikai hangábrázolással úgy a keleti, mint a nyugati egyház régi szerkönyveiben gyakran találkozunk. Ez a hangjelzése úgy a zsidóságnak, mint az antik görögségnek (leksis, krusis). A keresztény középkor nem veszi át a görög klasszikus ókor zenei jelzésrendszerét, hanem itt is új utat tör magának. Az ókeresztény zsoltározás kezdeti formája azonos az ókor szónoki beszédének deklamációjá- val, amely nem más, mint egy magasabb hangon tartott és a szóhangsúly szerint egyenletesen gördülő olvasási mód némi melodikus fordulattal, főleg a középső és végső zárlatban, vagyis átmenet a beszéd és ének között. Amennyire biztos, hogy a beszéd megelőzte az írást, annyira bizonyos, hogy a beszéd írása megelőzte a melódia lejegyzését. Ebből pedig az következik, hogy a középkori zenei hangjelzés az ének grafikai ábráit az írás hangsúlyozási jeleitől kölcsönözte. Hiszen bizonyos az, hogy a szép beszédnek dallamossága, melódiája van. Ezért is a beszéd elsősorban akusztikai élmény. Ez a beszéd — melódia pedig az accentus- ból (ad cantus) származik és a beszéd énekszerűségét igazolja. Tudjuk, hogy a klasszikus időkben a latin nyelv accentusa melodikus volt, ami annyit jelent, hogy a hangsúlyos szótagot a többinél kissé 1 L. : Teller Frigyes, A zsidó és görög zene hatása liturgikus énekünkre- Theologia hittud. f. i. 1935. évf. 1., 2., 3. sz. 2 J. Qoettsberger, Einleitung in das alte Testament. Freiburg, 1928. 235-—6. 1. — V. ö. Teller F. i. m.
