Theologia - Hittudományi Folyóirat 11. (1944)
Papp Imre: Isten és erkölcsi lét Nicolai Hartmann erkölcsbölcseletében
140 PAPP IMRE mészete, talán még évezredekig lesznek barlangok, amelyekben árnyékát mutogatják. És nekünk — nekünk még árnyékát is le kell győznünk».1 Istennek meg kellett halnia, hogy az ember föltámadhasson. «Ti felsőbbrendű emberek — kiáltja Zarathustra-Nietzsche —, az Isten volt legnagyobb veszélyetek. Mióta sírban fekszik, azóta támadtatok ti csak újra fel. Csak most jön a nagy dél, csak most lesz a felsőbbrendű ember — úr ! Isten meghalt : most azt akarjuk mi, hogy az emberfeletti ember éljen.»1 2 Isten meghalt és újra megnyíltak az ember előtt a nagy lehetőségek végtelenbe szélesülő távlatai : «Valóban mi filozófusok és «szabadszellemek» — mondja Nietzsche — arra a hírre, hogy a «régi Isten halott», mint valami új hajnalpír sugaraiban érezzük magunkat, szívünk túlárad a hálától, — végre megint szabadnak látszik előttünk a láthatár, még ha nem világos is, végre megint kifuthatnak hajóink, minden veszélyt vállalva, a megismerő minden merészsége újra megvan engedve, a tenger, a mi tengerünk megint nyíltan terül el, talán még soha sem volt ilyen «nyilt tenger».3 Az embernek fel kell ébrednie a túlvilági hit bénító álmodozásából, hogy a Föld megtalálhassa benne urát és értelmét. Az embernek a Föld az egyetlen hazája. Hogy hontalanná ne váljék, ehhez az egyetlen hazájához kell ragaszkodnia, s nem szabad túlvilági ábrándázásokba tékozolnia életlendületének erejét : «Mindenre kérlek, testvéreim — mondja Zarathustra-Nietzsche —, maradjatok hívek a Földhöz és ne higyjetek azoknak, akik földöntúli reményekről beszélnek nektek ! Méregkeverők ők, akár tudják, akár nem. Az élet megvetői ők, elhalok és maguk is megmérgezettek, akikbe belefáradt a Föld : eredjenek hát ! Valamikor az Isten ellen való bűn volt a legnagyobb bűn, de Isten meghalt, s azzal meghaltak ezek a bűnösök is. A Föld ellen vétkezni, ez most a legborzalmasabb».4 Isten halála nagykorúvá tette az embert. Nagy felelősség az, elfoglalni az Isten helyét, de az ember büszkén vállalja ezt a felelősséget: «Isten volt eddig felelős minden élőért, ami keletkezett. .. Miután azonban az ember többé már nem hisz Istenben és az emberek túlvilági rendeltetésében, az ember a felelős minden élőért, ami szenvedve keletkezik és ami rosszsorsú életre rendeltetik».5 Nietzsche föladatának tekinti, hogy visszaszerezze az embernek azt a méltóságot, amit az, önmaga nagyságát félreismerve, kivetített a dolgokba : «Az én föladatom: mindazt a szépséget és fönséget, amit mi a dolgoknak és beképzeléseknek kölcsönöztünk, visszakövetelni, mint az ember tulajdonát és alkotását, mint az ember legszebb ékességét és legszebb apológiáját. Az ember, mint költő, mint gondolkodó, mint Isten, mint hatalom, mint részvét. 1 Die fröhliche Wissenschaft, 147. I. 2 Also sprach Zarathustra, 418. 1. 3 Die fröhliche Wissenschaft, 272. 1. 4 Also sprach Zarathustra, 13—14. I. 4 Nachgelassene Werke. Werke. Bd. XII. 168. 1.
