Theologia - Hittudományi Folyóirat 11. (1944)

Papp Imre: Isten és erkölcsi lét Nicolai Hartmann erkölcsbölcseletében

ISTEN ÉS ERKÖLCSI LÉT HARTMANN ERKÖLCSBÖLCSELETÉBEN 141

Ó, micsoda királyi bőkezűség az, amivel ő megajándékozta a dolgokat, hogy elszegényítse és nyomorultnak érezze magáti Az az ő legnagyobb «önzetlensége», hogy csodál és imád, s nem tudja és nem akarja tudni, hogy ő teremtette azt, amit csodál».1

Nietzsche elveti Istent, mert nyomasztó tehernek érzi. «Isten nem kell neki, mert ő nem Isten ; saját hajóján, de még saját szele, független akarata szerint is akar teljes függetlenségben hajózni az élet istentelenül szabad tengerén.»1 2 Nietzsche Isten tagadásának gyökere ugyanaz, mint Hartmannál : a kezdeményező, a teremtő emberi szabadság féltése. Nem szabad lenni Istennek, hogy az ember szabad lehessen : «Amikor egy ember arra az alapmeggyőződésre jut, hogy parancsoltatnia kell magának, akkor «hívővé» lesz ; fordítva elgondolható volna az önrendelkezés kedve és ereje, az akarat szabadsága, amelynek birtokában valamely szellem minden hitet, minden bizonyosságra irányuló vágyat elbúcsúztat, megszokva, hogy könnyű köteleken és lehetőségeken fenntartsa magát és még szakadékok szélén is táncoljon. Az ilyen szellem lenne par excellence szabad szellem».3

A léttragédia hősies vállalásának heideggeri étosza.

Nietzsche szemében az Isten halála nemcsak megrendítő borzalmas tény ; Nietzsche akarja is az istentelenséget.4 Akarja az istentelenséget, hogy szabadnak és úrnak láthassa az embert. Boldogan tekint szét a fölszabadult horizonton. Az ember úr lett a maga hazájában : ő lett a «Föld értelme».5 Hogy az ember úr lehessen a Föld felett, a világimma- nencia akaratában kell megszilárdulnia, nehogy csábító képzetek elvonják figyelmét az egyetlen földi lét nagy föladatairól. Úgy kell önmagát akarnia, ahogy van : elmúlásba hajló, halálba torkolló véges létiségével együtt. Akarnia kell a halált is, a «szabad», a «beteljesítő» nagy halált. «Saját halálát látja a beteljesítő, győzelmesen, reménykedőkkel és fogadalmat tevőkkel körülvéve.» Az a szép életcél : «harcban meghalni és nagy lelket elpazarolni». A halálban szépségesen izzik a szellem és az erény «mint az esti pír a Föld körül».6 Az ember véges, immanens, evilági létiségének hősies, elszánt, démoni igenlését Netzsché- nél mégis megtöri valami benső fájdalmas nosztalgia a teljes, a túlvilágban kiteljesedő lét után. Nietzsche nem tud megnyugodni a múlandó, örökre elenyésző, vakhullású evilági lét gondolatában. Nagy életvágyát nem tudja kitölteni a halálba omló immanens lét kilátás1 Nachgeiassens Werke Werke. Bd. XII. 170—71. I.

2 Brandenstein Béla báró: Nietzsche. Budapest. 1943. 40ß. I.

3 Die fröhliche Wissenschaft, 282. I.

* Jaspers : i. m. 380. I.

6 Also sprach Zarathustra, 13. 1.

• U. o. 105. I.; 108. I.