Theologia - Hittudományi Folyóirat 11. (1944)
Papp Imre: Isten és erkölcsi lét Nicolai Hartmann erkölcsbölcseletében
183 PAPP IMRE veszedelmességben. A nietzschei «dionysiosi» Istentagadásnak mintegy Hartmann adja meg az «apollói» metafizikai megalapozást. Nietzsche szerint «meg kell halnia az Istennek», hogy az ember isteni ember lehessen, hogy fölzajló életerejének hősies lendületében birtokba vehesse a világot. Hartmann szerint nem szabad lenni Istennek, hogy az ember szabad, erkölcsi lény lehessen, hogy teremtő értékvalósításban felsőbb értelmet adhasson a világnak. Nietzsche biológiai posztulatórikus Isten-tagadása1 Hartmannál etikai posztulatórikus istentagadássá «finomul». Ezáltal az Isten-tagadás nem tolódott új síkra, csak más formulázást és más metafizikai hátteret kapott. A nietzschei biológiai posztulatórikus Isten-tagadás mögött u. i. erkölcsi motlvüm mozgat : az «egészséges», «hősi», «dionysiosi», «emberfeletti» ember étosza. Ez az étosz tör át a hartmanni Etika gondolatain is, s mindenütt kiérződik rajtuk a szellemi ősnek, Nietzschenek hangja. Hartmann szerint, ha van Isten, megbénul az ember teremtő szabadsága, nem marad hely emberi önirányítás számára. Az isteni gondviselésben teljesen megszűnik az emberi gondviselés : minden kezdeményezés és teleológia Istenre vitetik át (negyedik antinómia).1 2 Ha van Isten, mellette semmivé törpül minden : az ember is. Viszont az erkölcs számára az ember a legfontosabb. Isten léte föloldaná az erkölcsi értékek önértékűségét : hatalmi szavának eszközeivé tenné azokat, s így az ember számára megszűnnék az erkölcsi lét (harmadik antinómia). Isten léte azt jelentené, hogy az evilági létnek nincs önértéke, s az a törekvés, mely önmagáért akarja ennek a világnak értékét, rossz. Viszont az erkölcs teljesen evilági beállítottságú. A túlvilági tendencia elfecsérlése az igazi értékvalósítás erőinek, és éppen ezért erkölcstelen (első entinómia). Az isteni bünbocsátás és megváltás megsértené az ember erkölcsi büszkeségét : kiskorúsítaná az embert és elvenné szabadságát (ötödik antinómia). Hogy az ember tudjon teremtő értékvalósításban a világnak magasabb értelmet adni, «hogy a világ benne találhassa meg értelmét, s hogy ezáltal az ember valóban betölthesse embervoltának magas küldetését, nem szabad Istennek lenni. Az ember kiköveteli magának az istenség attribútumait.3 Visszaveszi magának azt, amit «saját lényét félreismerve, magától elvetett és az Istennek tulajdonított».4 Ezek a gondolatok elejétől végig Nietzschére emlékeztetnek és Nietzschére utalnak, mint szellemi ősre. Az Istentagadás Nietzschénél «nem egy alapgondolat a többi alap- gondolat között, hanem vezérlő motívum, amelynek minden alap1 H. Pfeil : Nietzsches Gründe gegen Gott. Philosophisches Jahrbuch. Bd. 53. 1940. 47. I. 2 Ethik, 153. 1. 3 U. o. 322. 1. 4 U. o. 180. 1.
